2009. június 7., vasárnap

Így vagy úgy, de szívdobogtató

Ahogy kizötyögtek a földútról, egyre jobban elfogta a félelem. Az eső türelmetlenül dörömbölt az ultramodern traktor tetején. "Jobb, mintha megáznék. Jobb, mintha megáznék." Ezt hajtogatta mantraszerűen, leginkább azért, hogy magát meggyőzze. Félt a magasságtól, az ülések pedig kb. másfél méterre voltak a drága anyaföldtől, túl a hatalmas kerekeken. A sebességet sem kedvelte, és bár nem mehettek olyan gyorsan, ezek a félelmek megbénították, és összeszorították a gyomrát. Türelmetlenül várta, hogy kiszálljon, hogy remegő lábai alatt a talajt érezze, ne a fémet, és hogy ne csak egy rázkódó kép legyen a világ, amit a szélvédőn keresztül lát. Magában százszor is megfogadta azalatt a tizenöt perc alatt, hogy "Többet ilyet nem!". Mikor végre odaértek az állomáshoz és megállt alatta a traktor, úgy szállt ki, mint akit kilőttek. Az emberek furcsán nézték, de nem érdekelte. Megnyugtatónak találta az esőt, ami néhány perc alatt tincsekbe tapasztotta a haját, a sártengert, amibe figyelmetlenségből akkor lépett bele, amikor a lecsúszni készülő hátizsákját próbálta visszarángatni a vállára, sőt a szelet is, ami miatt összekoccantak időnként a fogai, míg a vonatra várt.
[...]
Már tíz perce állt a sorban, és az csak nem akart haladni. Két burgonyás pogácsa, egy másfél literes ásványvíz, és egy tábla csoki. Erősen elgondolkodott rajta, hogy megéri-e ezekért, de mivel a csokit az öccsének szánta, akivel másnap találkozott, és tudta, hogy nem lesz előtte ideje, hogy vegyen neki valamit, tovább várakozott. Kinyitottak egy másik pénztárt a közelben, így átpártolt oda, közben pedig az öccsére gondolt, hogy milyen jó, hogy már holnap láthatja, hogy milyen kis gézengúz, és mégis mennyire szeretni való. Nemsokára névnapja lesz, ezért a csoki. A többi ajándékot már elrakta a hátizsákjába, de szeretett volna hozzátenni valamilyen édességet is, mert tudta milyen édesszájú. Igen. Ebben határozottan hasonlítottak. És abban is, hogy nem szerettek várni. A türelmetlenség amolyan családi vonás volt náluk. Ha valamit akartak, akkor az azonnal kellett.
Észre sem vette, hogy közben fizetett az előtte álló, és sorra került. A pénztáros kérdése kizökkentette a gondolataiból:
-Milyen a pogácsa?
Reflexből válaszolt, azt ami épp eszébe jutott:
-Ööö...hát nem is tudom...még nem kóstoltam...de remélem finom...
A pénztáros csak nézett rá, és nem tudta eldönteni, hogy a lány hülye, vagy őt nézi annak. Mivel nem volt semmi rendkívüli rajta, az utóbbit hitte el, és dühösen megkérdezte újból:
-Milyen pogácsa?
-Ja! Burgonyás.
Zavarában többet nem tudott mondani, fizetett és amilyen gyorsan csak tudott, távozott. Útközben azon gondolkodott, miért nem figyelt jobban, a pénztáros miért nem kérdezett érthetőbben és miért válaszolt csípőből. Végül arra jutott, hogy minden a pénztáros hibája, elvégre ha nem teszi oda azt az 'a' betűt, ő nem érti félre. Ilyen egyszerű.
[...]
Egész nap feltűnően borult volt az ég, és néha eleredt az eső. Ebben az időben nem volt kedve az állomáshoz sétálni, de mikor felajánlották, hogy elviszik, eszébe jutott a fogadalma, vékony vonallá keskenyült a szája, ráncok szaladtak a homlokára és visszautasította. Mikor már nem halogathatta tovább, elindult a rég ismerős úton. "Nem is olyan borzalmas."-gondolta. És tényleg, mintha az elemek megérezték volna, hogy a szabadban van: a szemerkélő eső elállt, és a nap is előbukkant időnként a felhők közül. Ahogy véget ért a földút és jobbra kanyarodott, egy kutyát vett észre az utca túloldalán. "Nem fog észrevenni. Persze, hogy nem. És nem is harapós. Már máskor is láttam erre kóborolni. Nem fog bántani. Nem kell, hogy féljek." Ahogy ezt végiggondolta a kutya fenyegető ugatással elindult felé.
-Menj innen! -kiáltotta, de az állat hangos morgással tovább közelített.
-Hagyj békén! -kiáltott ismét, de semmi változás.
Pánikba esett és futni kezdett, a kutya pedig utána. Egyik utcából a másikba fordult, de az állat nem maradt le mögötte, inkább még vészjóslóbban ugatott. Kétségbeesetten pásztázta a környéket, hátha meglát valakit, de senki nem volt a közelben. Tudta, hogy nem bírja ki az állomásig ilyen tempóban a hátizsákkal a hátán, és hogy a kutya utol fogja érni. A lelki szemei előtt megjelent e kép, amint az állat a karját, a lábát marcangolja. Ekkor hirtelen megállt, és lendületből megfordult. A kutya meglepetten lassított és elfelejtett ugatni, majd megállt. Néhány pillanat múlva azonban heves morgásba kezdett, de nem mozdult.
-Takarodj! -ordította és belefájdult a torka, de az állat hátrálni kezdett.
Még egyszer kiáltott és dobbantott a lábával. Nem nézett ki erélyesebben, mint egy makrancos kisgyerek, de a kutya lassan elindult arra, amerről jöttek, majd még néhányszor visszanézett, de aztán végleg eltűnt az egyik kanyarban.
Vadul dübörgött a szíve és úgy érezte, mindjárt kiugrik, mintha legalábbis nem lenne elég hely a mellkasában. Ahogy folytatni akarta az útját, már az első lépés után érezte, hogy összeütődnek a térdei, és az a benyomása támadt, hogy kocsonyává váltak az izmai. Eleredt az eső.
Amikor az állomásra ért még mindig kapkodta a levegőt, és nem tudta, hogy a félelemtől, vagy az esőtől, de a hátára tapadt a póló.

3 megjegyzés:

  1. Szóval traktoroztál egyet, azzal kapcsolatban nekem is vannak félelmetes emlékeim!:P
    Az a pogácsás dolog haláli volt, jót röhögtem!:D
    És ha én meglátok egy kutyát, már messziről ordítok rá,és felveszek egy követ is, általában ez hatásos...

    VálaszTörlés
  2. igen...én és a traktor...brr...na jó, annyira nem volt rossz, csak a magasságtól félek, meg a gyorsaságtól...meg a kutyáktól (az mindegy mekkora, nem változtat a kutyaságán)...na jó még a sötétben is félek...meg a bogaraktól...de több félelmem már tényleg nincs :) vagy legalábbis most nem jut eszembe :S
    miután visszaértem a teszkóból, hidd el, én is sokáig nevettem :D

    VálaszTörlés
  3. A pogis sztorinál elképzeltem a szitut és a pénztárost és igen jót röhögtem.
    A kutyás sztorit miért nem építed be egy novelládba?

    VálaszTörlés