AZ a lány

Ez a kis szösszenet múlt héten íródott, amikor épp nagyon ott voltam. Azóta még jobban, de erről egyelőre nem tudok beszélni.

Én vagyok a lány, aki hányás nélkül is jól néz ki. (By Zí)

Én pedig az a lány vagyok, aki még pöttyösen is jól néz ki? Vagy csak túl messziről nézett? Nem az nem lehet, tíz méterről is ki lehetett szúrni a vörös bőröm. Esetleg látássérült volt? Kizárt mert akkor nem kapott volna jogsit. Akkor valami perverz, aki arra bukik, ha egy lánynak olyan színe van mint egy ráknak? Nem értem a férfiakat.

Nos nem épp olyan visszatérés, mint amilyenre számítottam, mert bevallom nem vagyok a helyzet magaslatán, de itt vagyok, írok nektek és ez a lényeg. Nem?

Szóval gyógy-szer al-ler-gi-a. Most már valóban szemernyi kétségem sem fér hozzá: selejtes árú vagyok. Még akkor vissza kellett volna vinni a boltba és reklamálva kicserélni, mikor nem ébredtem öntudatra. Most már késő bánat.

Mit gondoltok? Van annál kellemetlenebb találkozás, amikor összefutsz egy exeddel, amint épp egy túrórudit tömsz az arcodba (és úgy is érzed magad), ő pedig egy láthatóan buta, bár annál csinosabb lány oldalán feszít és jobban néz ki mint valaha? Nos. Nincs. És épp most, amikor olyan vagyok, mint aki egy horrorfilmből lépett ki.

A legmelegebb nyárban megbetegedtem. Az orvos hablatyolt valami fel-ső lé-gú-ti izéről, amit vagy nem akartam meghallani, vagy csak szimplán nem jutott el a tudatomig. Pusztán azt akartam, arra vágytam, hogy felírjon egy antibiotikumot, amitől jobban leszek. Én jó kislány voltam, és megvettem az orvosságot, bevettem, és tessék. Este már éreztem, hogy itt-ott viszketek, de nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Gondoltam: szúnyogcsípés, na és?! Megesik. Főleg velem. Az ’enyhe’ arcpírt a láznak tulajdonítottam, ami a torokfájós-orrfújós betegség velejárója. Lázat mértem, de nem volt. Gondoltam: meleg van a szobában, biztos attól. Elaludtam. Majd felkeltem, és vakaróztam. Ismét elaludtam, és ismét felkeltem vakarózni, és ez így ment reggelig. Akkor aztán tényleg felkeltem, magamra néztem…és borzalom. A bőröm kilencvenöt százalékát vörös, égő, viszkető kiütések borították (a fennmaradó öt százaléknak saccolom a tenyerem és a talpam). Gyors öltözés, vágtatás a doktorhoz (ahhoz a doktorhoz), aki nagy okosan megfejtette, hogy allergiás vagyok. A gyógyszerre. Amit előző nap írt fel. Egy szuri a popóba, újabb tabletta kirendelésre, ezúttal allergiára és egy nagyon bölcs, ám megfogadhatatlan tanács: ne vakarózzak! Mintha az olyan könnyű lenne, amikor olyan borzalmas ingerek érik a bőröm, mint a ruha, a szandál, vagy az ide-oda lebegő hajam. És ne vakarózzak. A nap hátralevő részében Nagymosodát olvastam, Szex és New York-ot néztem és igyekeztem megfogadni az okos tanácsot. Nem vakaróztam. Legalábbis nem egyfolytában. A vizes borogatás segített valamelyest, de csak ideiglenesen. Így sikerült lekaparnom a bőrt az egyik térdemről, a vádlimról és az egyik lábfejem is áldozatul esett. Ez van. Nem vagyok tökéletes. Most meg itt hisztizek. De hát hol hisztiznék, ha nem itt?

Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akinek azt ígérték, hogy ha nagy lesz, akkor boldog lesz, a karácsony és a nyári szünet váltakozik majd a kedve szerint és a csoki sem fog sohasem elfogyni. És egyre csak ezt kérdezgetem: de mikor leszek már nagy?