Összevisszagondolatok

Nos. Itt vagyok. Hosszas hallgatás után, sokadszor nekifutva ennek a bejegyzésnek és mindannyiszor falakba ütközve, de itt vagyok. A falak. Igen. A nyelv korlátai, amiket néha úgy érzem nem tudok legyőzni. Nem tudom értelmesen elmagyarázni azt, ami a fejemben (vagy az űrben, a semmiben, vagy valahol) van. Már megint. Most sem ezt akarom írni, de próbálom húzni az időt, mielőtt a tárgyra térnék, mert nem tudom, hogy hogyan fogalmazhatnám meg, hogy megértse valaki…vagy bárki…esetleg akárki.

Szóval ma vagyis hogy már tegnap voltam könyvtárban. Aztán kószáltam a városban. Feszélyeztek az emberek. Úgy éreztem magam, mint aki karót nyelt. A végén be kellett menekülnöm egy könyvesboltba és meg kellett vennem egy könyvet. Múlthét csütörtök óta nem néztem az egyetem környékére és könyvtárba se mentem mostanáig, sőt a városba sem mentem be csak egyszer (vagy kétszer?), mikor Andival találkoztam…meg mikor anyával…de az nem is annyira a belváros szóval nem számít, de ez lényegtelen. Tanulni sem tanultam, pedig legalább háromszor hazudtam (három különböző embernek) azt hogy azért nem megyek ide vagy oda, mert tanulnom kell. Egyfolytában olvastam (tejóég! El se tudom mondani hány könyvet olvastam el azóta!) meg néha hülye sorozatokat néztem. Valahogy ha csak a tudatalattim hatására is, de olyan dolgokat csináltam amiben úgy éreztem közel van hozzám. Például elkezdtem olvasni ezt a könyvet. A skót mondavilágról. Tudom, hogy imád mindent ami azzal a szigettel kapcsolatos. Meg a zenék, amiket hallgattam, a sorozat, amit csak az ő kedvéért kezdtem el nézni. Minden apró kis dolog, amit csináltam, miatta volt, hogy közelebb érezzem magamhoz. Hogy még jobban fájjon, és még mélyebbre tudjak merülni az önsajnálatban, mert „jajj szegény én, hát nézzen már rám a világ, hogy én mennyire tudok szenvedni és fájni, és lehetőleg ne csak rám nézzen a világ, hanem sajnáljon is, de ne csak félig ám, hanem teljes erőből”. És néha egészen nem csináltam semmit, hanem egyedül voltam és feküdtem összegömbölyödve az ágyamon és vártam, hogy történjen valami. Valami ami megváltoztatja a világot, ami nekem most nem tetszik és olyat csinál belőle amivel elégedett leszek. Sokszor azt hittem teljesen megőrültem, mert gyakran beszéltem magamban magammal. És persze haragudtam mindenkire, hogy miért nem keresnek, miért hagynak ennyire egyedül, de ha kerestek mindig találtam kifogást, hogy épp miért nem érek rá, és eszembe nem jutott volna hogy én is kereshetem őket.

Mostanában alvászavaraim vannak. Én aki eddig 12 órát is kevésnek találtam az alvásból manapság jó ha 7 órát alszom és ebből csak kb. 2 óránként ébredek fel egyszer.

Remélem tudja, hogy most nagyon utálom. Néha szinte alig bírom visszafogni magam, hogy ne hívjam fel és ne mondjam el neki.

Na jó. Feladom. Úgy tűnik már képtelen vagyok valamit értelmesen leírni.