A késdobáló, a hibrid és a majdnemkvantumfizikus - part 1

Posztapokaliptikus látomás egy feminista tollából

Előzmények:
A majdnemkvantumfizikus (ezentúl a könnyebbség kedvéért maki-ha tudnátok mennyi időt spórolok azzal, hogy nem kell végigpötyögni) egy kellemes vasárnapi napon, abban az órában, amikor még korai az ebéd, de a reggeli már nem dolgozik eléggé a homo sapiensben, és különösen nem a homo makiensben, kifeküdt a fűbe, hogy a lustán vánszorgó bárányfelhőket nézze, amint azok épp nyírásra bandukolnak. Persze tudta ő, hogy az égen legelésző beste állatok nemis a birkanyírásra mennek. Hogyisne tudta volna, hisz' maki volt. Bár szómiszó, arra még nem sikerült rájönnie, hogy akkor tulajdonképpen hová is vándorolnak, mert hogy helyzet változtató mozgást végeztek, azt látta. Ezen eltöprengett néhány ezredmásodpercig, de aztán arra jutott, hogy: "Ha valamit nem tudunk, akkor azt nem kell erőltetni! Vaaagy ez nem is így van?! Hmm. Így kell lennie, emlékszem...vagy mégse?" Hát igen. A mi hihetetlenül okos makink egy csöppet bizonytalan, de ez az egyetlen hibája...ja és feledékeny is. Amikor megunta a "földiekkel játszó égi tünemény"-t nézegetni, felkerekedett és mint minden nap, elindult, hogy hátha talál még valakit, aki egy kicsit is olyan, mint ő. Sétálgatott a kisváros utcáin, jöttek mentek az emberek, de egyik sem hasonlított hozzá. Mindegyikük tekintete üres, lelke álomtalan és egyiknek sem játszott a szája szegletében az a megfejthetetlen erő, ami felfelé történő mozgásra késztette azokat. Mint minden nap, ettől most is elszomorodott, és a gravitációnak engedve lehajtotta a fejét (mert köztudott, hogy a gravitáció leginkább a fejre hat). Amint így mendegélt észrevett egy hófehér, két tornyú épületet az utca másik oldalán. A gyermekkorát idézte fel benne, mert otthon is volt egy ilyen és egészen sokszor járt ott, de már vagy hat éve nem tette be a lábát hasonló helyre. Most valamiért vonzotta. Átment hát az úton, fel a lépcsőn, belépett...és...és...és nem történt semmi. Ezt igazán nem tudta mire vélni, hisz' otthon mindig elfogta valami áhítattal vegyes tisztelet, itt pedig semmi. Ne értsétek félre, nem az istent tisztelte, nemis az egyházat, hanem az embereket, a hitük miatt. Amikor otthon belépett a templomba, érezte, hogy az emberek mennyire hisznek, és ezért valahogy tisztelnie kellett őket. Az áhítat...hát azt valószínűleg csak azért érezte, mert olyan 'templomszag' volt. A falakat borító fehér mész, a valamilyenfábólkészültpadok poros-fás szaga és a kis kavicsok földillatának elegye adta ezt a földöntúli hangulatot. De itt, ebben a kisvárosban nem volt 'templomszag' és hitet sem látott, így kedvetlenül sarkon fordult és folytatta az útját valahova, ahol bár ő még nem sejti, de találni fog magához hasonlókat.