Önsajnál

Ma valahogy senki nem akart velem lenni. Az összes ismerősöm, akivel szívesen beszélgetnék, marháskodnék vagy csak úgy ellennék, elküldött éspervagy lekoptatott (nem tudnám megmondani melyik inkább). Mintha nem lennék kedves vagy jó társaság vagy valami. Nem értem miért, mikor én egész jól kijövök magammal, bár ehhez lehet hozzájárul az is, hogy én nem tehetek mást, lévén a saját börtönömbe zárva (de ezt már megírták előttem, sokkal jobban is).
Mostanában egész magányos vagyok. Épp nemrég konstatáltam, hogy olyan, mintha tudattalanul leépíteném a szociális kapcsolathálózatomat, minden utat felégetve magam körül. Pedig én nem akarom, csak néha nem tudok mit mondani és előfordul az is, hogy nem akarok mit mondani, hogy a terhemre vannak az emberek, és csak szeretnék egyedül lenni a gondolataimmal, mindenféle buta csivitelésektől és komoly beszélgetésektől mentesen. Egyedül.
És most ha igazán őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy nem értem mi bajom van, mármint ebben a pillanatban (mondjuk miért írom ezt a bejegyzést, mert valami oka kell, hogy legyen). És ha még őszintébb akarok lenni (magammal is): tudom, hogy az embereknek gyakran sokkal komolyabb problémákkal kell megküzdeniük, mint most nekem, ezért úgy érzem kicsinyes vagyok és ezért szégyellem magam. De az én szubjektív világomban valami olyan megrendítő a saját problémám, hogy nem tudok elvonatkoztatni, nem tudom meglátni, hogy kicsiség az egész, hogy nem fontos, mert igenis fontos, de ezt csak az értheti meg, aki beférkőzik a mikrovilágomba. Ugyanakkor tudom, hogy így senki nem fogja megérteni, mert ez a világ nem alkalmas arra, hogy rajtam kívül bárki más, akár csak másodpercek erejéig elférjen benne.
Mindannyian mikrovilágokban élünk, és csak azáltal érthetjük meg a másik szubsztanciáját, ha időlegesen a magunk világát részben olyanra formáljuk, amilyen azé, akit megérteni igyekszünk.
"Sajnálom ha megnehezítettem a dolgod, már értelek." (valakitől valakinek)