Szervusztok gyerekek...a néni most eltűnik egy időre. :) Balatonozni megyek anyáékkal, szóval nem kell meglepődni, ha bizonytalan ideig inaktív leszek. Ha visszajövök 1. folytatom A késdobáló, a hibrid és a majdnemkvantumfizikus történetét, 2. élménybeszámolok Lelléről, meg mindenről, ami majd történik velem :) Addig is legyetek jók, vigyázzatok magatokra és egymásra, ne felejtsétek: fűre lépni tilos ÉS ami a legfontosabb: érezzétek jól magatokat! Pápá
Előzmények: A majdnemkvantumfizikus (ezentúl a könnyebbség kedvéért maki-ha tudnátok mennyi időt spórolok azzal, hogy nem kell végigpötyögni) egy kellemes vasárnapi napon, abban az órában, amikor még korai az ebéd, de a reggeli már nem dolgozik eléggé a homo sapiensben, és különösen nem a homo makiensben, kifeküdt a fűbe, hogy a lustán vánszorgó bárányfelhőket nézze, amint azok épp nyírásra bandukolnak. Persze tudta ő, hogy az égen legelésző beste állatok nemis a birkanyírásra mennek. Hogyisne tudta volna, hisz' maki volt. Bár szómiszó, arra még nem sikerült rájönnie, hogy akkor tulajdonképpen hová is vándorolnak, mert hogy helyzet változtató mozgást végeztek, azt látta. Ezen eltöprengett néhány ezredmásodpercig, de aztán arra jutott, hogy: "Ha valamit nem tudunk, akkor azt nem kell erőltetni! Vaaagy ez nem is így van?! Hmm. Így kell lennie, emlékszem...vagy mégse?" Hát igen. A mi hihetetlenül okos makink egy csöppet bizonytalan, de ez az egyetlen hibája...ja és feledékeny is. Amikor megunta a "földiekkel játszó égi tünemény"-t nézegetni, felkerekedett és mint minden nap, elindult, hogy hátha talál még valakit, aki egy kicsit is olyan, mint ő. Sétálgatott a kisváros utcáin, jöttek mentek az emberek, de egyik sem hasonlított hozzá. Mindegyikük tekintete üres, lelke álomtalan és egyiknek sem játszott a szája szegletében az a megfejthetetlen erő, ami felfelé történő mozgásra késztette azokat. Mint minden nap, ettől most is elszomorodott, és a gravitációnak engedve lehajtotta a fejét (mert köztudott, hogy a gravitáció leginkább a fejre hat). Amint így mendegélt észrevett egy hófehér, két tornyú épületet az utca másik oldalán. A gyermekkorát idézte fel benne, mert otthon is volt egy ilyen és egészen sokszor járt ott, de már vagy hat éve nem tette be a lábát hasonló helyre. Most valamiért vonzotta. Átment hát az úton, fel a lépcsőn, belépett...és...és...és nem történt semmi. Ezt igazán nem tudta mire vélni, hisz' otthon mindig elfogta valami áhítattal vegyes tisztelet, itt pedig semmi. Ne értsétek félre, nem az istent tisztelte, nemis az egyházat, hanem az embereket, a hitük miatt. Amikor otthon belépett a templomba, érezte, hogy az emberek mennyire hisznek, és ezért valahogy tisztelnie kellett őket. Az áhítat...hát azt valószínűleg csak azért érezte, mert olyan 'templomszag' volt. A falakat borító fehér mész, a valamilyenfábólkészültpadok poros-fás szaga és a kis kavicsok földillatának elegye adta ezt a földöntúli hangulatot. De itt, ebben a kisvárosban nem volt 'templomszag' és hitet sem látott, így kedvetlenül sarkon fordult és folytatta az útját valahova, ahol bár ő még nem sejti, de találni fog magához hasonlókat.
Először is bocs az inaktivitásért, de mainapság egy csöppet elfoglalt voltam. Lényegében semmi mást nem csináltam, mint készültem a mai vizsgára. Vicces volt. Mikor bementem és átadtam nagy becsben tartott indexem (épp, hogy nem ettem/öntöttem még le valamivel), szóval amikor átadtam a bácsinak eme fontos iratot és ránézett a nevemre, az első kérdése imígyen hangzott:
-Tudja ki volt az az Oláh Miklós? Erre hősünk (én) értelmesen ránézett és a következőket mondta: -Nem. -Ez borzasztó! Magának ezt tudnia kell! Nomen est omen! Ekkor intelligensen eltátotta a száját és a következő betűkombinációkat formálta: -Ööö...khm... -Késő középkor?-próbálkozott lelkesen a bácsi. -Ööö... -És ha azt mondom, jezsuita volt? -Hááát... -Apropó jezsuiták. Tudja, hogy a mi egyetemünket....stb.stb.stb. Itt most egy kevésbé izgalmas rész következne, ezért ezt mellőzöm, majd: Hősünk (én), tételt húz. Nagyon izgalmas pillanat (dobpergés)...még hat tétel van versenyben, ebből csak egyet nem szeretne kapni...éééés a nagy számok törvénye, valamint a szerencséje alapján...azt kell mondjam...igen, azt húzta. Dekadencia és esztétizmus. Már amikor a tanulmányt olvastam, se értettem, hogy miről szól, vagy szól-e egyáltalán valamiről, bár a bácsi nem is erre volt kiváncsi, inkább olyan dolgokat kérdezett, amiknek semmi köze nem volt a szakirodalomhoz. Természetesen a kérdéseinek felére nem tudtam válaszolni. A könnyebbik része, a hozott szépirodalom elemzése után, a bácsi: -Annyira sajnálom, hogy nem tudott válaszolni a kérdéseimre! Pedig József Attilát hozott! -Hát igen.-és magamban azt gondoltam: Ha esetleg olyan kérdéseket tett volna fel, amire a szakirodalomban benne van a válasz, akkor esélyesebb, hogy én is tudok válaszolni. Mindegy. Azért örültem, hogy túl vagyok rajta. :) A nap mélypontjára körülbelül két órája került sor, amikor elmentem a postára átvenni a "drága kis sz.ig.-em". Nem volt elég, hogy sokáig álltam sorban, de már láttam amikor rámnézett a néne, hogy nem tetszem neki. Én igazán nem értem, hogy a személyazonosság igazolására miért nem jó a diák...hát fényképes...rajta van az aláírásom...mi kell még? Na mindegy. Beletörődtem, hogy vissza kell mennem a koliba, csakhogy tudtam, hogy azt a papírt, amit az okmányirodában adtak, hogy azzal igazoljam magam, míg mincs kész a személyi, utoljára aznap láttam, amikor kaptam. Természetesen elkevertem valahová. Ha valamit nagyon nem akarok elhagyni, azt úgy elrakom, hogy én sem találom meg. Még jó, hogy véletlenül itt van nálam az útlevelem (ami melleseleg októberben lejár), és mikor azzal tértem vissza, megkaptam a levelet. Azért őszintén megvallva, nem volt épp természetes a mosolyom, amikor a néne még csak ki sem nyitotta az útlevelet, meg sem nézte, hogy egyáltalán az enyém-e, csak rápillantott a szép kék borítójára és ennyi. Ezért kellett plusz egy órát utaznom. Ezen a ponton egy kicsit morcos lettem, de kilégzés-belégzés-kilégzés-belégzés...és már le is higgadtam. :) A kép...az valami borzasztó...úgy nézek ki rajta, mint valami zombi...de nézzétek csak meg: Óóó. Jut eszembe (igazából nem jutott eszembe, de oldalra pillantottam és az ágyamon megláttam az új szerzeményeimet). Könyveket vásároltam. :) A következőket: Mi újság a kuplerájban?--ez egy antológia, amiben világhírű pajzán történetek vannak egybegyűjtve, többek között olyan nagyoktól, mint Villon, Moupassant, Márquez, Heltai, Csáth, Kuprin stb. stb. Szóval igazi kis gyöngyszem. :) Eoin Colfer-Artemis Fowl--eléggé fantasy gyanús a regény, tekintve, hogy tündérek vannak benne...azt meg egy kicsit szeretem, szóval nagy baj nem lehet. :) Alister Crowley-Thot könyve--erről pillanatnyilag annyit tudok, hogy az egyiptomi tarotról van benne szó és, hogy nagyon érdekel. :) Jajj...de hát mikor lesz időm nekem ezeket elolvasni? Remélem erre a kérdésre a 'nyáron' a válasz.
Megalkottam Syrene-t a zenelejátszót, aki színben és mintában igazodik az oldalhoz, és az ízlésemhez. :) Előfordulhat, hogy Zí-nek igaza van abban, hogy kiszámítható a névválasztásom. Lényegében mindig mindennek Syrene lesz a neve. A bakancsomnak, a netes dolgaimnak, a pendrive-omnak, az SD kártyámnak, a mobilomnak, ha jeligét kell megadni a vizsgán...szóval tényleg...tényleg igaza lehet. :) Egy biztos, ha valamit el kell nevezni, az első ami eszembe jut, az a Syrene, ha pedig eszembe jutott valami, miért gondolkodnék további lehetőségeken? :) Valaki annak idején jól eltalálta számomra ezt a becenevet. Úgy érzem hozzám nőtt, megkedveltem. Míg el nem felejtem: Zí! Bocs, hogy már megint elrontottam a 'Rendszeres olvasás'-t. Nem értem. A saját fiókomba voltam bejelentkezve, de csak másodszorra regisztrált azzal. Tényleg bocs...nem értek én ezekhez...de te is tudod. :)
Ahogy kizötyögtek a földútról, egyre jobban elfogta a félelem. Az eső türelmetlenül dörömbölt az ultramodern traktor tetején. "Jobb, mintha megáznék. Jobb, mintha megáznék." Ezt hajtogatta mantraszerűen, leginkább azért, hogy magát meggyőzze. Félt a magasságtól, az ülések pedig kb. másfél méterre voltak a drága anyaföldtől, túl a hatalmas kerekeken. A sebességet sem kedvelte, és bár nem mehettek olyan gyorsan, ezek a félelmek megbénították, és összeszorították a gyomrát. Türelmetlenül várta, hogy kiszálljon, hogy remegő lábai alatt a talajt érezze, ne a fémet, és hogy ne csak egy rázkódó kép legyen a világ, amit a szélvédőn keresztül lát. Magában százszor is megfogadta azalatt a tizenöt perc alatt, hogy "Többet ilyet nem!". Mikor végre odaértek az állomáshoz és megállt alatta a traktor, úgy szállt ki, mint akit kilőttek. Az emberek furcsán nézték, de nem érdekelte. Megnyugtatónak találta az esőt, ami néhány perc alatt tincsekbe tapasztotta a haját, a sártengert, amibe figyelmetlenségből akkor lépett bele, amikor a lecsúszni készülő hátizsákját próbálta visszarángatni a vállára, sőt a szelet is, ami miatt összekoccantak időnként a fogai, míg a vonatra várt.
[...]
Már tíz perce állt a sorban, és az csak nem akart haladni. Két burgonyás pogácsa, egy másfél literes ásványvíz, és egy tábla csoki. Erősen elgondolkodott rajta, hogy megéri-e ezekért, de mivel a csokit az öccsének szánta, akivel másnap találkozott, és tudta, hogy nem lesz előtte ideje, hogy vegyen neki valamit, tovább várakozott. Kinyitottak egy másik pénztárt a közelben, így átpártolt oda, közben pedig az öccsére gondolt, hogy milyen jó, hogy már holnap láthatja, hogy milyen kis gézengúz, és mégis mennyire szeretni való. Nemsokára névnapja lesz, ezért a csoki. A többi ajándékot már elrakta a hátizsákjába, de szeretett volna hozzátenni valamilyen édességet is, mert tudta milyen édesszájú. Igen. Ebben határozottan hasonlítottak. És abban is, hogy nem szerettek várni. A türelmetlenség amolyan családi vonás volt náluk. Ha valamit akartak, akkor az azonnal kellett. Észre sem vette, hogy közben fizetett az előtte álló, és sorra került. A pénztáros kérdése kizökkentette a gondolataiból: -Milyen a pogácsa? Reflexből válaszolt, azt ami épp eszébe jutott: -Ööö...hát nem is tudom...még nem kóstoltam...de remélem finom... A pénztáros csak nézett rá, és nem tudta eldönteni, hogy a lány hülye, vagy őt nézi annak. Mivel nem volt semmi rendkívüli rajta, az utóbbit hitte el, és dühösen megkérdezte újból: -Milyen pogácsa? -Ja! Burgonyás. Zavarában többet nem tudott mondani, fizetett és amilyen gyorsan csak tudott, távozott. Útközben azon gondolkodott, miért nem figyelt jobban, a pénztáros miért nem kérdezett érthetőbben és miért válaszolt csípőből. Végül arra jutott, hogy minden a pénztáros hibája, elvégre ha nem teszi oda azt az 'a' betűt, ő nem érti félre. Ilyen egyszerű.
[...]
Egész nap feltűnően borult volt az ég, és néha eleredt az eső. Ebben az időben nem volt kedve az állomáshoz sétálni, de mikor felajánlották, hogy elviszik, eszébe jutott a fogadalma, vékony vonallá keskenyült a szája, ráncok szaladtak a homlokára és visszautasította. Mikor már nem halogathatta tovább, elindult a rég ismerős úton. "Nem is olyan borzalmas."-gondolta. És tényleg, mintha az elemek megérezték volna, hogy a szabadban van: a szemerkélő eső elállt, és a nap is előbukkant időnként a felhők közül. Ahogy véget ért a földút és jobbra kanyarodott, egy kutyát vett észre az utca túloldalán. "Nem fog észrevenni. Persze, hogy nem. És nem is harapós. Már máskor is láttam erre kóborolni. Nem fog bántani. Nem kell, hogy féljek." Ahogy ezt végiggondolta a kutya fenyegető ugatással elindult felé. -Menj innen! -kiáltotta, de az állat hangos morgással tovább közelített. -Hagyj békén! -kiáltott ismét, de semmi változás. Pánikba esett és futni kezdett, a kutya pedig utána. Egyik utcából a másikba fordult, de az állat nem maradt le mögötte, inkább még vészjóslóbban ugatott. Kétségbeesetten pásztázta a környéket, hátha meglát valakit, de senki nem volt a közelben. Tudta, hogy nem bírja ki az állomásig ilyen tempóban a hátizsákkal a hátán, és hogy a kutya utol fogja érni. A lelki szemei előtt megjelent e kép, amint az állat a karját, a lábát marcangolja. Ekkor hirtelen megállt, és lendületből megfordult. A kutya meglepetten lassított és elfelejtett ugatni, majd megállt. Néhány pillanat múlva azonban heves morgásba kezdett, de nem mozdult. -Takarodj! -ordította és belefájdult a torka, de az állat hátrálni kezdett. Még egyszer kiáltott és dobbantott a lábával. Nem nézett ki erélyesebben, mint egy makrancos kisgyerek, de a kutya lassan elindult arra, amerről jöttek, majd még néhányszor visszanézett, de aztán végleg eltűnt az egyik kanyarban. Vadul dübörgött a szíve és úgy érezte, mindjárt kiugrik, mintha legalábbis nem lenne elég hely a mellkasában. Ahogy folytatni akarta az útját, már az első lépés után érezte, hogy összeütődnek a térdei, és az a benyomása támadt, hogy kocsonyává váltak az izmai. Eleredt az eső. Amikor az állomásra ért még mindig kapkodta a levegőt, és nem tudta, hogy a félelemtől, vagy az esőtől, de a hátára tapadt a póló.
Igen. Most, hogy szünetre vágtam a másik blogom, azt hiszem időszerű lenne egy kis magyarázkodás.Szóval az a helyzet, hogy odaát van egy olyan személy, aki olvas és így nem tudok normális bejegyzéseket írni, mert ködösítenem kell, mert félreérthetően kell fogalmazzak. DE itt majd mostantól ez másképp lesz. :) Oly szókimondó leszek, hogy a végén már nem lesz mit kimondanom. :)Neeem. Őszintén remélem, hogy erre nem kerül sor. Szóval nemsokára elárasztalak benneteket magammal, mert az nekem jó. :) Öhmm...itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megkérdezzem: hogy tetszem? :) (Tudom, zöld vagyok, meg minden, de valami véleményt esetleg majd...)
