Hétvége

Szombaton voltunk felköszönteni anyát. :) Tökre jó volt, csinált finom sütit, meg kaját meg minden és tökre nagyon jó volt. És örült a meglepinek. :)

Vasárnap meg moziztunk, és előtte kaptam gumicukrot. :) A Salt ügynököt néztük meg. Háth egész jó volt. DE utána sokkal jobb. Visszasétáltunk az Urániáig és útközben bementünk egy virágüzletbe, mert Zoli akart venni anyukájának. Ki is választotta, be is csomagoltatta de még úgy nézelődött...úgy a rózsák körül...fúúú én annyira zavarba jöttem, hogy alig tudtam kimenekülni az üzletből. Kint rágyújtottam, de már éreztem, hogy az arcomba tolul a vér és teljesen elpirulok. Próbáltam természetesen viselkedni mikor kijött, de teljes volt a zavarom. Ésésés kaptam tőle egy szál vörös rózsát. Az elsőt. Szóval a szeptember 19 piros betűs ünneppé lépett elő. ;)

Nagyon más: annyira, de annyira unom és annyira de annyira idegesít! (Bocs, de ezt muszáj volt. Tudom, hogy úgysem olvassa a blogom az az ember, aki a mondat alanya, de annyira idegesít. Wáááá. Na mindegy.)

Két szendvics között a pont

Nos igen. Már egy jó ideje nem tiszteltem meg az olvasóimat egy bejegyzéssel sem. Ennek több oka van...az egyik én magam. Most hogy van munkám, meg Zolim, egyszóval mindenem, nem igazán van időm. :) Meg nem is tudom miről írhatnék. Mármint nem mintha unalmassá vált volna az életem, mert egy percig sem unatkozom, csak eddig volt az a lány, aki mindenféle kalandokba bonyolódott, most meg olyan nyugis minden. Teljes a szélcsend körülöttem, nem keveredek kétes helyzetekbe, ami jó, mert ez azt bizonyítja, hogy boldog vagyok és elégedett és nem vágyok másra, mint amim van.

Tetszik a meló, nem olyan vészes, csak néha fájnak a lábaim a sok órás álldogálás miatt (tényleg csak akkor lehet leülni, ha szüneten vagyok, nagyon durva!), de egyébként nem kell hajtani vagy valami (csak záráskor egy kicsit, de azt meg ki lehet bírni). Ma is megyek, már kíváncsian várom, hogy mi lesz, mert mindenki mondta, hogy készüljek fel, hogy a moziünnep miatt nálunk (a VIP-ben dolgozom) is sokan lesznek, és meg fognak őrjíteni az emberek. Háth nem mondom, néha tényleg kiakasztanak egy kicsit, de nem cipelem magammal haza a bosszúságot (max annyira, hogy jól kipanaszkodjam magam Zolinak). :)

Igen. Zoli. Szeretem. És ennyi. Nem tudok róla írni. Nem azért mert nincs mit, mert nagyon sok mindent leírnék, de valahogy mióta együtt vagyunk nem akarom leírni a vele kapcsolatos dolgaimat, mert az olyan személyes, és olyan lenne mintha kiteregetném a magánéletem vagy csak szimplán dinka vagyok, nem tudom. :)

Már alig várom a szombatot, mert megyünk ki anyáékhoz. :) Anyának tegnap volt a szülinapja és megyünk megköszönteni. :) Tökre jó lesz. :) Ezt kapja tőlem anya:

Szerintetek szép? Nekem nagyon tetszik. Olyannyira, hogy legszívesebben megtartanám. De majd csinálok egyet magamnak is. Tökre illene ahhoz a zöld ruhához amit (anyától nyúlok le) az öcsém szalagtűzésére fogok felvenni. Na igen. Az majd érdekes lesz. Akkor fogom bemutatni Zolit az otthoniaknak. Na arról majd tuti írok egy bejegyzést. :)

Jajj basszus. Most nézem a képeket a telómon (néha nem olvassa be valamiért a gép az sd-kártyát, de most igen). Tudom, tudom, esetleg meg kellene kérdeznem, hogy feltehetem-e a képét, de nem bírok magammal ez olyan aranyos, hogy látnotok kell:

Hát nem édes!? Azt hiszem, hogy 20-án (?) voltunk teaházban a Wesselényi utcában (?) és ott készült ez a kép. Húú akkor de jól éreztem magam (meg szerintem ő is) olyan hangulatos volt a hely, tökre jól nézett ki, meg finom volt a tea is. Persze amit ő kért az sokkal finomabb volt az enyémnél, de már lassan megszokom, hogy ha jól akarok járni, rá kell bízni a választást. :) De nem mindig. Azért néha én is jól tudok választani, félretetetni dolgokat, hogy majd később. :P Jaja tényleg 20-án volt, már emlékszem, meg utána főztem neki. És még mindig él! :)

Na jó, azt hiszem mára ennyi. Majd jelentkezem. ;)

JÖN!!! JÖN!!! JÖN!!!

HAMAROSAN!!!

JÖN!!!

...

Te is találkozhatsz vele!

...

(Na jó...talán nem vele.)

...

De vele igen!

...

Jön!!!

...

Minden idők legnagyobb kasszasikere!

...

Augusztus közepétől

...

...

a mozikban!

Na jó, nem mindegyikben.

...

Oké. Talán csak egyben.

...

De ott!

...

Premier előtt!

Hamarosan!!!*

*Sajnálattal értesítjük a kedves érdeklődőket, hogy már minden jegy elkelt elővételben.

Jólvanna kell egy kis agymenés. Pláne, ha van rá okom (és már miért ne tudnék találni :))

Boldogság

Amikor először mondod neki félszegen, kicsit becsípve (mert józanul nem mernéd) hogy talán kezdesz egy kicsit beleszeretni, és ő csak annyit tud mondani, hogy hát igen, igen, de ő már sokszor ráfázott és fél kimondani dolgokat, inkább csak érezteti, akkor felmegy benned a pumpa, mert eszedbe jut az elmúlt hét vívódása, amikor már TUDTAD, hogy menthetetlenül beleestél, de nem merted kimondani, mert te is ugyanúgy féltél a csalódástól, hisz sokszor pofára estél már. Aztán az eset után eltelik még egy hét és sehogy sem mered szóba hozni, mert félsz a reakciójától, mert mi van, ha ő nem és akkor vége az egész varázsnak és megint arccal a pocsolyában ébredsz. De a hét letelte után ő maga hozza szóba és kimondja: SZERETLEK, és megfordul veled a világ, és össze-vissza kezd kalimpálni a szíved a bordáid ketrecében, de nem mered rávágni, hogy ÉN IS SZERETLEK, mert azt gondolod, azt fogja hinni, hogy csak azért mondod, mert ő. De néhány óra múlva nem bírod tovább, olyan jó vele, hogy képtelen vagy visszatartani, kicsúszik a szádon és boldogságtól sugárzó arccal viszonzod a csókját.

Megkönnyebbülés?

Most ezt érzem. Vagy mégsem. Nem tudom. És ez baj. Sajnos nem érdekel annyira. Ez is baj. Nem tudom mit kellene tennem. Ez is baj. De legalább azzal tisztában vagyok, hogy mit nem fogok tenni.

Az agyi érési folyamatok

A felnőtté válás egy bizonyos fokán már nem mehetünk el a politika mellett szótlanul. Kell, hogy véleményt formáljunk, kell hogy legyen egy álláspontunk, amit mi magunk alakítunk ki magunknak. Mindez szükséges, mert intelligens lények vagyunk, akik önálló gondolatokra képesek. Így belátható egy bizonyos érettségi szint után mindannyiunk számára, hogy a politika olyan meghatározó szerepet tölt be a társadalom (és ezáltal az egyén) életében amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mert nem csak az egyén határozza meg a társadalmat, hanem a társadalom is visszahat az egyénre. Ez alapján a logika alapján azt kell mondanom, hogy akik nem éltek/élnek állampolgári jogaikkal azokat nagyon szívesen leszidnám és szobafogságra ítélném, mert őket nem tudom másként kezelni, mint egy szófogadatlan gyereket, hisz' nem értek még el a fejlődés azon szintjére amely kivívná a tiszteletem.

Összevisszagondolatok

Nos. Itt vagyok. Hosszas hallgatás után, sokadszor nekifutva ennek a bejegyzésnek és mindannyiszor falakba ütközve, de itt vagyok. A falak. Igen. A nyelv korlátai, amiket néha úgy érzem nem tudok legyőzni. Nem tudom értelmesen elmagyarázni azt, ami a fejemben (vagy az űrben, a semmiben, vagy valahol) van. Már megint. Most sem ezt akarom írni, de próbálom húzni az időt, mielőtt a tárgyra térnék, mert nem tudom, hogy hogyan fogalmazhatnám meg, hogy megértse valaki…vagy bárki…esetleg akárki.

Szóval ma vagyis hogy már tegnap voltam könyvtárban. Aztán kószáltam a városban. Feszélyeztek az emberek. Úgy éreztem magam, mint aki karót nyelt. A végén be kellett menekülnöm egy könyvesboltba és meg kellett vennem egy könyvet. Múlthét csütörtök óta nem néztem az egyetem környékére és könyvtárba se mentem mostanáig, sőt a városba sem mentem be csak egyszer (vagy kétszer?), mikor Andival találkoztam…meg mikor anyával…de az nem is annyira a belváros szóval nem számít, de ez lényegtelen. Tanulni sem tanultam, pedig legalább háromszor hazudtam (három különböző embernek) azt hogy azért nem megyek ide vagy oda, mert tanulnom kell. Egyfolytában olvastam (tejóég! El se tudom mondani hány könyvet olvastam el azóta!) meg néha hülye sorozatokat néztem. Valahogy ha csak a tudatalattim hatására is, de olyan dolgokat csináltam amiben úgy éreztem közel van hozzám. Például elkezdtem olvasni ezt a könyvet. A skót mondavilágról. Tudom, hogy imád mindent ami azzal a szigettel kapcsolatos. Meg a zenék, amiket hallgattam, a sorozat, amit csak az ő kedvéért kezdtem el nézni. Minden apró kis dolog, amit csináltam, miatta volt, hogy közelebb érezzem magamhoz. Hogy még jobban fájjon, és még mélyebbre tudjak merülni az önsajnálatban, mert „jajj szegény én, hát nézzen már rám a világ, hogy én mennyire tudok szenvedni és fájni, és lehetőleg ne csak rám nézzen a világ, hanem sajnáljon is, de ne csak félig ám, hanem teljes erőből”. És néha egészen nem csináltam semmit, hanem egyedül voltam és feküdtem összegömbölyödve az ágyamon és vártam, hogy történjen valami. Valami ami megváltoztatja a világot, ami nekem most nem tetszik és olyat csinál belőle amivel elégedett leszek. Sokszor azt hittem teljesen megőrültem, mert gyakran beszéltem magamban magammal. És persze haragudtam mindenkire, hogy miért nem keresnek, miért hagynak ennyire egyedül, de ha kerestek mindig találtam kifogást, hogy épp miért nem érek rá, és eszembe nem jutott volna hogy én is kereshetem őket.

Mostanában alvászavaraim vannak. Én aki eddig 12 órát is kevésnek találtam az alvásból manapság jó ha 7 órát alszom és ebből csak kb. 2 óránként ébredek fel egyszer.

Remélem tudja, hogy most nagyon utálom. Néha szinte alig bírom visszafogni magam, hogy ne hívjam fel és ne mondjam el neki.

Na jó. Feladom. Úgy tűnik már képtelen vagyok valamit értelmesen leírni.

.

Miért van mindenki életében az az egy, aki aztán mindent megváltoztat, aki meghatározza a másik nemhez való viszonyt, aki uralkodik az életünkön, mint egy önjelölt tirannus? És miért van az hogy egyesek nem képesek felülkerekedni ezen, elfelejteni azt az egyet, és nyitni a világ felé? Hisz ott találhatnának valaki mást, aki talán nem jobb, talán nem tökéletesebb, de valódi, és a másikkal ellentétben tud szeretni. Ezek az egyek igazából nem is léteznek. Nem létezhetnek, mert egy délibábot kergetünk velük. Olyannak látjuk őket amilyenek talán soha nem is voltak, de amilyenek ma már biztosan nem és mi azzal töltjük a fél életünket, hogy utánuk sóvárgunk. Aztán mikor szembesülünk a valósággal nem tudunk mit kezdeni magunkkal, mert ami addig célként és ún. "életem értelmeként" szerepelt a világunkban egyszerre szertefoszlik, mert nem volt igazi. És tudván tudva, hogy mi volt az a bizonyos egy és mit tettünk miatta magunkkal még ekkor sem tudunk megszabadulni tőle, ekkor is ott kísért az életünkben, mint egy szellem, aki a kicsiségünkre emlékeztet.
"All girls are evil , all boys are stupid."

I wanna start the fight

Áhh. Nem hiszem el, hogy már megint ezt csinálja velem! Na jó, nem is csinál semmit. És épp ez az. Már megint lemondott egy találkát. Persze koncert, meg bla-bla és nem is lenne az egésszel semmi bajom, ha nem két hete láttam volna utoljára. Ilyenkor egy kicsit feminista hangulatba kerülök. (Kasztrálni szeretnék néhány hímet-elsőként őt.) "I'm havin' more fun" (Hát persze.)

Na mindegy. A lényeg, hogy vége a vizsgaidőszaknak, mostantól talán már jut időm az életre is. Meg a blogírásra. :)

"lökött vagy"

"Hajjajj. Tisztára lökött vagy." Ezt mondta ma egyik barátnőm, akivel már sikerült közölni, hogy mit alkottam/alkotok.
Persze, hogy nem akar dönteni, mikor így neki nagyon is jó. Gondolj csak bele: két srác. Csak azért nem választja valamelyiket mert mindkettőt megkaphatja. Ennyi. Hülye ribi.
Egyfolytában ezzel ostorozom magam, holott nagyon jól tudom, hogy ez nem igaz. Egyszerűen azért nem döntök, mert nem tudok dönteni. Ugyanakkor tudom, hogy ha megtudnák (nem is azt, hogy egyszerre mindkettőjükkel járok, hanem) hogy egyáltalán felmerült egy harmadik ember lehetősége...ha csak ennyiről is tudomást szereznének, mindkettőjüket elveszíteném, mert egyikük sem tudna többé megbocsátani nekem. Igen, T-vel voltam este, az óév utolsó napján, és nem, nem történt semmi olyan. Azt hittem utálom, amiért nem keresett, amiért szart rá, hogy mi van velem, de mikor meghallottam a hangját a telefonban...nem is tudom...valami fura melegséget éreztem a mellkasomban, és úgy éreztem látnom kell...szakítok vele, és hazamegyek...de aztán amikor kijött elém a buszhoz és rámnézett nem tudtam semmit sem mondani, amikor pedig magához ölelt és megcsókolt nem tudtam tiltakozni és azon kaptam magam, hogy jólesik, hogy belesimulok a karjába és azt akarom, hogy ne engedjen el. És igen, tegnapelőtt mikor Gömbivel találkoztam nem bírtam abbahagyni a mosolygást, mert boldog voltam és nem bírtam levenni róla a szemem, mert minden mozdulatát rögzíteni akartam az agyam egy rejtett zugában, ahonnan mindig elővehetem, hogy lássam, mert jól érzem magam vele, szeretek vele lenni és...csak egyszerűen boldoggá tesz. DE és itt jön a képbe T. De nem érzem benne azt az őrült pörgést, azt a lobogó tüzet, azt a szenvedélyes életimádatot, ami annyira összeköt T-vel, ami miatt annyira úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy egy pöcs (mert valljuk be, mert ez tény, T egy nagy pöcs) úgy érzem összetartozunk. Ami pedig T-ből hiányzik, az odaadás, a törődés...ezek megvannak Gömbiben. Hogy megértsétek. Ha T a nap, akkor Gömbi a lámpaizzó. Ha belenézel az égő fénye is elvakít, talán nem annyira mint a napfény, de elvakít, de a nap csak nappal szórja rád a fényét, lámpával viszont bármikor világíthatsz. Ha T az erdőtűz, akkor Gömbi a kandallóban égő farakás. Az egyikben sokkal több a lendület, az erő, ugyanakkor fenyegető is, a másik pedig biztonságot ad, tudod mire számíthatsz tőle. Ha lehetséges lenne kettőjük jó tulajdonságaiból összegyúrni egy férfit, én megtenném.
Kezdem úgy érezni, hogy egy olyan hálót szövök magam köré, amiből nem tudok majd kimászni...jól semmiképp, de hogy egyáltalán sikerül...az is kétséges. Úgy érzem egy kicsit mindkettőjükbe beleszerettem. Ha ez lehetséges egyáltalán.