Gyerekek! Most látom csak, hogy felelőtlenül ígérgettem fűt-fát mielőtt leléceltem nyaralni. Nos. Erre most csak annyit tudok mondani, hogy: Nem úgy van az! Tehát. Ezzel csupán azt akarom világossá tenni, hogy 1. (jó hír) igen, kaptok valamit amit Lellén írtam, de nem ez korántsem élménybeszámoló, sőt inkább hangulatok leírása, intuíciók megragadása (legalábbis erre törekedtem) 2. (rossz hír) szégyellem, de abszolút elfelejtettem, hogy milyen izgalmas történetet akartam kikerekíteni ebből a A késdobáló, a hibrid és a majdnemkvantumfizikus sztoriból, bár biztosan lélegzetelállító, fantasztikus és vicces akart lenni, csak már nem emlékszem rá. Tudjátok, öregszem. ;) Szóval erről lemondhattok, de majd kárpótollak benneteket. Komolyabb vizekre evezve: magányos vagyok, viszont találtam egy képet, ami megtetszett. Mit szóltok hozzá? Nektek is tetszik?
A nyár sem telt eseménytelenül számomra, tehát majd a fontosabb alakalmakról kaptok egy kis beszámolót, természetesen az én stílusomban. Következő szemeszterben szakdolgozok, de ez nem lesz hatással az újra bimbódzó viszonyunkra kedves blog. :) Tegnap este már megint hülyeséget csináltam. Víz-->Bor (értitek az összefüggést?!) Le akarok számolni szingli életmódommal, és egy komoly kapcsolat összehozásán fogok munkálkodni. Sajnos még nem tudom ki lesz a szerencsés 'vőlegényjelölt', de nagyra törő terveim vannak vele. :) Ennek pedig nem az a legjobb módja, amit este produkáltam. Most erről nem fogok részletesen beszámolni, mert elsüllyedek szégyenemben. Legyen elég ennyi. Ha most jobban belegondolok, ez az utolsó pont már nem is tartozik bele a szigorúan vett technikai jellegű információkba. Na mindegy. Majd túlélitek valahogy. :)
Ez a kis szösszenet múlt héten íródott, amikor épp nagyon ott voltam. Azóta még jobban, de erről egyelőre nem tudok beszélni.
Én vagyok a lány, aki hányás nélkül is jól néz ki. (By Zí)
Én pedig az a lány vagyok, aki még pöttyösen is jól néz ki? Vagy csak túl messziről nézett? Nem az nem lehet, tíz méterről is ki lehetett szúrni a vörös bőröm. Esetleg látássérült volt? Kizárt mert akkor nem kapott volna jogsit. Akkor valami perverz, aki arra bukik, ha egy lánynak olyan színe van mint egy ráknak? Nem értem a férfiakat.
Nos nem épp olyan visszatérés, mint amilyenre számítottam, mert bevallom nem vagyok a helyzet magaslatán, de itt vagyok, írok nektek és ez a lényeg. Nem?
Szóval gyógy-szer al-ler-gi-a. Most már valóban szemernyi kétségem sem fér hozzá: selejtes árú vagyok. Még akkor vissza kellett volna vinni a boltba és reklamálva kicserélni, mikor nem ébredtem öntudatra. Most már késő bánat.
Mit gondoltok? Van annál kellemetlenebb találkozás, amikor összefutsz egy exeddel, amint épp egy túrórudit tömsz az arcodba (és úgy is érzed magad), ő pedig egy láthatóan buta, bár annál csinosabb lány oldalán feszít és jobban néz ki mint valaha? Nos. Nincs. És épp most, amikor olyan vagyok, mint aki egy horrorfilmből lépett ki.
A legmelegebb nyárban megbetegedtem. Az orvos hablatyolt valami fel-ső lé-gú-ti izéről, amit vagy nem akartam meghallani, vagy csak szimplán nem jutott el a tudatomig. Pusztán azt akartam, arra vágytam, hogy felírjon egy antibiotikumot, amitől jobban leszek. Én jó kislány voltam, és megvettem az orvosságot, bevettem, és tessék. Este már éreztem, hogy itt-ott viszketek, de nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Gondoltam: szúnyogcsípés, na és?! Megesik. Főleg velem. Az ’enyhe’ arcpírt a láznak tulajdonítottam, ami a torokfájós-orrfújós betegség velejárója. Lázat mértem, de nem volt. Gondoltam: meleg van a szobában, biztos attól. Elaludtam. Majd felkeltem, és vakaróztam. Ismét elaludtam, és ismét felkeltem vakarózni, és ez így ment reggelig. Akkor aztán tényleg felkeltem, magamra néztem…és borzalom. A bőröm kilencvenöt százalékát vörös, égő, viszkető kiütések borították (a fennmaradó öt százaléknak saccolom a tenyerem és a talpam). Gyors öltözés, vágtatás a doktorhoz (ahhoz a doktorhoz), aki nagy okosan megfejtette, hogy allergiás vagyok. A gyógyszerre. Amit előző nap írt fel. Egy szuri a popóba, újabb tabletta kirendelésre, ezúttal allergiára és egy nagyon bölcs, ám megfogadhatatlan tanács: ne vakarózzak! Mintha az olyan könnyű lenne, amikor olyan borzalmas ingerek érik a bőröm, mint a ruha, a szandál, vagy az ide-oda lebegő hajam. És ne vakarózzak. A nap hátralevő részében Nagymosodát olvastam, Szex és New York-ot néztem és igyekeztem megfogadni az okos tanácsot. Nem vakaróztam. Legalábbis nem egyfolytában. A vizes borogatás segített valamelyest, de csak ideiglenesen. Így sikerült lekaparnom a bőrt az egyik térdemről, a vádlimról és az egyik lábfejem is áldozatul esett. Ez van. Nem vagyok tökéletes. Most meg itt hisztizek. De hát hol hisztiznék, ha nem itt?
Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akinek azt ígérték, hogy ha nagy lesz, akkor boldog lesz, a karácsony és a nyári szünet váltakozik majd a kedve szerint és a csoki sem fog sohasem elfogyni. És egyre csak ezt kérdezgetem: de mikor leszek már nagy?
Szervusztok gyerekek...a néni most eltűnik egy időre. :) Balatonozni megyek anyáékkal, szóval nem kell meglepődni, ha bizonytalan ideig inaktív leszek. Ha visszajövök 1. folytatom A késdobáló, a hibrid és a majdnemkvantumfizikus történetét, 2. élménybeszámolok Lelléről, meg mindenről, ami majd történik velem :) Addig is legyetek jók, vigyázzatok magatokra és egymásra, ne felejtsétek: fűre lépni tilos ÉS ami a legfontosabb: érezzétek jól magatokat! Pápá
Előzmények: A majdnemkvantumfizikus (ezentúl a könnyebbség kedvéért maki-ha tudnátok mennyi időt spórolok azzal, hogy nem kell végigpötyögni) egy kellemes vasárnapi napon, abban az órában, amikor még korai az ebéd, de a reggeli már nem dolgozik eléggé a homo sapiensben, és különösen nem a homo makiensben, kifeküdt a fűbe, hogy a lustán vánszorgó bárányfelhőket nézze, amint azok épp nyírásra bandukolnak. Persze tudta ő, hogy az égen legelésző beste állatok nemis a birkanyírásra mennek. Hogyisne tudta volna, hisz' maki volt. Bár szómiszó, arra még nem sikerült rájönnie, hogy akkor tulajdonképpen hová is vándorolnak, mert hogy helyzet változtató mozgást végeztek, azt látta. Ezen eltöprengett néhány ezredmásodpercig, de aztán arra jutott, hogy: "Ha valamit nem tudunk, akkor azt nem kell erőltetni! Vaaagy ez nem is így van?! Hmm. Így kell lennie, emlékszem...vagy mégse?" Hát igen. A mi hihetetlenül okos makink egy csöppet bizonytalan, de ez az egyetlen hibája...ja és feledékeny is. Amikor megunta a "földiekkel játszó égi tünemény"-t nézegetni, felkerekedett és mint minden nap, elindult, hogy hátha talál még valakit, aki egy kicsit is olyan, mint ő. Sétálgatott a kisváros utcáin, jöttek mentek az emberek, de egyik sem hasonlított hozzá. Mindegyikük tekintete üres, lelke álomtalan és egyiknek sem játszott a szája szegletében az a megfejthetetlen erő, ami felfelé történő mozgásra késztette azokat. Mint minden nap, ettől most is elszomorodott, és a gravitációnak engedve lehajtotta a fejét (mert köztudott, hogy a gravitáció leginkább a fejre hat). Amint így mendegélt észrevett egy hófehér, két tornyú épületet az utca másik oldalán. A gyermekkorát idézte fel benne, mert otthon is volt egy ilyen és egészen sokszor járt ott, de már vagy hat éve nem tette be a lábát hasonló helyre. Most valamiért vonzotta. Átment hát az úton, fel a lépcsőn, belépett...és...és...és nem történt semmi. Ezt igazán nem tudta mire vélni, hisz' otthon mindig elfogta valami áhítattal vegyes tisztelet, itt pedig semmi. Ne értsétek félre, nem az istent tisztelte, nemis az egyházat, hanem az embereket, a hitük miatt. Amikor otthon belépett a templomba, érezte, hogy az emberek mennyire hisznek, és ezért valahogy tisztelnie kellett őket. Az áhítat...hát azt valószínűleg csak azért érezte, mert olyan 'templomszag' volt. A falakat borító fehér mész, a valamilyenfábólkészültpadok poros-fás szaga és a kis kavicsok földillatának elegye adta ezt a földöntúli hangulatot. De itt, ebben a kisvárosban nem volt 'templomszag' és hitet sem látott, így kedvetlenül sarkon fordult és folytatta az útját valahova, ahol bár ő még nem sejti, de találni fog magához hasonlókat.
Először is bocs az inaktivitásért, de mainapság egy csöppet elfoglalt voltam. Lényegében semmi mást nem csináltam, mint készültem a mai vizsgára. Vicces volt. Mikor bementem és átadtam nagy becsben tartott indexem (épp, hogy nem ettem/öntöttem még le valamivel), szóval amikor átadtam a bácsinak eme fontos iratot és ránézett a nevemre, az első kérdése imígyen hangzott:
-Tudja ki volt az az Oláh Miklós? Erre hősünk (én) értelmesen ránézett és a következőket mondta: -Nem. -Ez borzasztó! Magának ezt tudnia kell! Nomen est omen! Ekkor intelligensen eltátotta a száját és a következő betűkombinációkat formálta: -Ööö...khm... -Késő középkor?-próbálkozott lelkesen a bácsi. -Ööö... -És ha azt mondom, jezsuita volt? -Hááát... -Apropó jezsuiták. Tudja, hogy a mi egyetemünket....stb.stb.stb. Itt most egy kevésbé izgalmas rész következne, ezért ezt mellőzöm, majd: Hősünk (én), tételt húz. Nagyon izgalmas pillanat (dobpergés)...még hat tétel van versenyben, ebből csak egyet nem szeretne kapni...éééés a nagy számok törvénye, valamint a szerencséje alapján...azt kell mondjam...igen, azt húzta. Dekadencia és esztétizmus. Már amikor a tanulmányt olvastam, se értettem, hogy miről szól, vagy szól-e egyáltalán valamiről, bár a bácsi nem is erre volt kiváncsi, inkább olyan dolgokat kérdezett, amiknek semmi köze nem volt a szakirodalomhoz. Természetesen a kérdéseinek felére nem tudtam válaszolni. A könnyebbik része, a hozott szépirodalom elemzése után, a bácsi: -Annyira sajnálom, hogy nem tudott válaszolni a kérdéseimre! Pedig József Attilát hozott! -Hát igen.-és magamban azt gondoltam: Ha esetleg olyan kérdéseket tett volna fel, amire a szakirodalomban benne van a válasz, akkor esélyesebb, hogy én is tudok válaszolni. Mindegy. Azért örültem, hogy túl vagyok rajta. :) A nap mélypontjára körülbelül két órája került sor, amikor elmentem a postára átvenni a "drága kis sz.ig.-em". Nem volt elég, hogy sokáig álltam sorban, de már láttam amikor rámnézett a néne, hogy nem tetszem neki. Én igazán nem értem, hogy a személyazonosság igazolására miért nem jó a diák...hát fényképes...rajta van az aláírásom...mi kell még? Na mindegy. Beletörődtem, hogy vissza kell mennem a koliba, csakhogy tudtam, hogy azt a papírt, amit az okmányirodában adtak, hogy azzal igazoljam magam, míg mincs kész a személyi, utoljára aznap láttam, amikor kaptam. Természetesen elkevertem valahová. Ha valamit nagyon nem akarok elhagyni, azt úgy elrakom, hogy én sem találom meg. Még jó, hogy véletlenül itt van nálam az útlevelem (ami melleseleg októberben lejár), és mikor azzal tértem vissza, megkaptam a levelet. Azért őszintén megvallva, nem volt épp természetes a mosolyom, amikor a néne még csak ki sem nyitotta az útlevelet, meg sem nézte, hogy egyáltalán az enyém-e, csak rápillantott a szép kék borítójára és ennyi. Ezért kellett plusz egy órát utaznom. Ezen a ponton egy kicsit morcos lettem, de kilégzés-belégzés-kilégzés-belégzés...és már le is higgadtam. :) A kép...az valami borzasztó...úgy nézek ki rajta, mint valami zombi...de nézzétek csak meg: Óóó. Jut eszembe (igazából nem jutott eszembe, de oldalra pillantottam és az ágyamon megláttam az új szerzeményeimet). Könyveket vásároltam. :) A következőket: Mi újság a kuplerájban?--ez egy antológia, amiben világhírű pajzán történetek vannak egybegyűjtve, többek között olyan nagyoktól, mint Villon, Moupassant, Márquez, Heltai, Csáth, Kuprin stb. stb. Szóval igazi kis gyöngyszem. :) Eoin Colfer-Artemis Fowl--eléggé fantasy gyanús a regény, tekintve, hogy tündérek vannak benne...azt meg egy kicsit szeretem, szóval nagy baj nem lehet. :) Alister Crowley-Thot könyve--erről pillanatnyilag annyit tudok, hogy az egyiptomi tarotról van benne szó és, hogy nagyon érdekel. :) Jajj...de hát mikor lesz időm nekem ezeket elolvasni? Remélem erre a kérdésre a 'nyáron' a válasz.
Megalkottam Syrene-t a zenelejátszót, aki színben és mintában igazodik az oldalhoz, és az ízlésemhez. :) Előfordulhat, hogy Zí-nek igaza van abban, hogy kiszámítható a névválasztásom. Lényegében mindig mindennek Syrene lesz a neve. A bakancsomnak, a netes dolgaimnak, a pendrive-omnak, az SD kártyámnak, a mobilomnak, ha jeligét kell megadni a vizsgán...szóval tényleg...tényleg igaza lehet. :) Egy biztos, ha valamit el kell nevezni, az első ami eszembe jut, az a Syrene, ha pedig eszembe jutott valami, miért gondolkodnék további lehetőségeken? :) Valaki annak idején jól eltalálta számomra ezt a becenevet. Úgy érzem hozzám nőtt, megkedveltem. Míg el nem felejtem: Zí! Bocs, hogy már megint elrontottam a 'Rendszeres olvasás'-t. Nem értem. A saját fiókomba voltam bejelentkezve, de csak másodszorra regisztrált azzal. Tényleg bocs...nem értek én ezekhez...de te is tudod. :)
