Negatív diszkrimináció

Az elmúlt napokban a saját bőrömön tapasztaltam a fenti két szó valós értelmét, és nem volt jó. Nem értem, hogy miért leszek azáltal kevesebb, hogy valami megváltozik a külsőmön. Miért kell emiatt negatívan megítélni a személyiségem? Nem változtam semmit, ha mégis akkor az csak pozitív lehet, mert egy régi 'kis álmom' váltottam valóra a cselekedetemmel. Az ember életében vannak ilyen 'kis álmok', amikről úgy érzi, nem múlhat el az élete, hogy ki ne próbáljon ezt vagy azt. Így voltam az acélbetétes bakanccsal is. Mikor megvolt, nagyon örültem, mert régi 'kis álmom' volt, azóta is imádom, és ez nem fog megváltozni, mert régóta vágyódtam utána. Most is így vagyok. Ezt olyan nehéz tolerálni? Miért tesznek negatív megjegyzéseket rám? Ha magamnak így tetszem, akkor így tetszem. Ha valakinek nem tetszem így, akkor ne nézzen rám, és kész. Azzal kinek használnak az állítólagos barátok és az ismerősök, ha beszólogatnak? Mert nekem nem használ, sőt. Most vagyok túl egy csúnya depressziós időszakon. Nem lehetne kicsit örülni nekem? Hogy végre megint életvidám vagyok, kedves az emberekhez, nem zárkózom magamba...nem értem, de még egy ilyen napot nem bírok ki. (Természetesen tisztelet a kivételnek, mert hálistennek olyanok is vannak, akik nem szólnak le, bár jelentősen kisszámú a rajongótáborom.)

Este van

És igen, én vagyok az a lány, akinek nem kell páromponthu, hogy neten ismerkedjen. Felvett egy srác msnen. Gondoltam ismerem, ezért engedélyeztem a kapcsolatot, de amikor rámírt, rájöttem, hogy nem, nem ismerem, hanem rockereken látta az msnem, és felvett, hogy megismerjen.Felvett iwiwen és persze most találkozni akar. Wááá...ennek nincs értelme...de nem néz ki rosszul.

"Az én szívem rántotthús"

Leszívtam a füstöt. Az az állat meg a Vörösmarty téren, aki rugdosta a kutyát, rám nézett és én nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Magam mögött hagytam a teret és csak a lámpák fénye kísért egy darabig. Aztán már az sem. Kifújtam a füstöt. A hülye madarak meg mind odagyűltek, mint valami karácsonyfán az égők, úgy ültek a drótokon. A móló többi részét meg sem közelítették. Bambán bólogattak egymásnak és sipító hangon zajongtak. Kifújtam a füstöt. A szél, mint valami deviáns, ordított a fülembe, mintha nem hallanám, hogy 'fúj'. Leszívtam a füstöt és néztem a vizet, megpróbáltam nem látni, hogy a parton két farönk kétségbeesetten nyújtózkodik egymás felé, hogy aztán sose érjék el a másikat. Kifújtam a füstöt, és tovább sétáltam. A híd pillérei örvényeket kavartak a vízbe, de engem nem hatott meg, leszívtam a füstöt. Egy ismerősnek tűnő arc jött szemből, de nem tudtam hová tegyem...a kezem, tudniillik fázott. Zsebet kerestem, persze nem találtam, mert ez nem az a ruha volt. Aztán már nem tehettem semmit. A beton nagyon hideg volt és én nem hallottam ahogy a szűkölő kutya az utolsókat rúgja mellettem.

Önsajnál

Ma valahogy senki nem akart velem lenni. Az összes ismerősöm, akivel szívesen beszélgetnék, marháskodnék vagy csak úgy ellennék, elküldött éspervagy lekoptatott (nem tudnám megmondani melyik inkább). Mintha nem lennék kedves vagy jó társaság vagy valami. Nem értem miért, mikor én egész jól kijövök magammal, bár ehhez lehet hozzájárul az is, hogy én nem tehetek mást, lévén a saját börtönömbe zárva (de ezt már megírták előttem, sokkal jobban is).
Mostanában egész magányos vagyok. Épp nemrég konstatáltam, hogy olyan, mintha tudattalanul leépíteném a szociális kapcsolathálózatomat, minden utat felégetve magam körül. Pedig én nem akarom, csak néha nem tudok mit mondani és előfordul az is, hogy nem akarok mit mondani, hogy a terhemre vannak az emberek, és csak szeretnék egyedül lenni a gondolataimmal, mindenféle buta csivitelésektől és komoly beszélgetésektől mentesen. Egyedül.
És most ha igazán őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy nem értem mi bajom van, mármint ebben a pillanatban (mondjuk miért írom ezt a bejegyzést, mert valami oka kell, hogy legyen). És ha még őszintébb akarok lenni (magammal is): tudom, hogy az embereknek gyakran sokkal komolyabb problémákkal kell megküzdeniük, mint most nekem, ezért úgy érzem kicsinyes vagyok és ezért szégyellem magam. De az én szubjektív világomban valami olyan megrendítő a saját problémám, hogy nem tudok elvonatkoztatni, nem tudom meglátni, hogy kicsiség az egész, hogy nem fontos, mert igenis fontos, de ezt csak az értheti meg, aki beférkőzik a mikrovilágomba. Ugyanakkor tudom, hogy így senki nem fogja megérteni, mert ez a világ nem alkalmas arra, hogy rajtam kívül bárki más, akár csak másodpercek erejéig elférjen benne.
Mindannyian mikrovilágokban élünk, és csak azáltal érthetjük meg a másik szubsztanciáját, ha időlegesen a magunk világát részben olyanra formáljuk, amilyen azé, akit megérteni igyekszünk.
"Sajnálom ha megnehezítettem a dolgod, már értelek." (valakitől valakinek)

Gyerekek! Most látom csak, hogy felelőtlenül ígérgettem fűt-fát mielőtt leléceltem nyaralni. Nos. Erre most csak annyit tudok mondani, hogy: Nem úgy van az!
Tehát. Ezzel csupán azt akarom világossá tenni, hogy
1. (jó hír)
igen, kaptok valamit amit Lellén írtam, de nem ez korántsem élménybeszámoló, sőt inkább hangulatok leírása, intuíciók megragadása (legalábbis erre törekedtem)
2. (rossz hír)
szégyellem, de abszolút elfelejtettem, hogy milyen izgalmas történetet akartam kikerekíteni ebből a A késdobáló, a hibrid és a majdnemkvantumfizikus sztoriból, bár biztosan lélegzetelállító, fantasztikus és vicces akart lenni, csak már nem emlékszem rá. Tudjátok, öregszem. ;) Szóval erről lemondhattok, de majd kárpótollak benneteket.
Komolyabb vizekre evezve: magányos vagyok, viszont találtam egy képet, ami megtetszett. Mit szóltok hozzá? Nektek is tetszik?

Technikai jelllegű információk

A nyár sem telt eseménytelenül számomra, tehát majd a fontosabb alakalmakról kaptok egy kis beszámolót, természetesen az én stílusomban.
Következő szemeszterben szakdolgozok, de ez nem lesz hatással az újra bimbódzó viszonyunkra kedves blog. :)
Tegnap este már megint hülyeséget csináltam. Víz-->Bor (értitek az összefüggést?!)
Le akarok számolni szingli életmódommal, és egy komoly kapcsolat összehozásán fogok munkálkodni. Sajnos még nem tudom ki lesz a szerencsés 'vőlegényjelölt', de nagyra törő terveim vannak vele. :) Ennek pedig nem az a legjobb módja, amit este produkáltam. Most erről nem fogok részletesen beszámolni, mert elsüllyedek szégyenemben. Legyen elég ennyi.
Ha most jobban belegondolok, ez az utolsó pont már nem is tartozik bele a szigorúan vett technikai jellegű információkba. Na mindegy. Majd túlélitek valahogy. :)

AZ a lány

Ez a kis szösszenet múlt héten íródott, amikor épp nagyon ott voltam. Azóta még jobban, de erről egyelőre nem tudok beszélni.

Én vagyok a lány, aki hányás nélkül is jól néz ki. (By Zí)

Én pedig az a lány vagyok, aki még pöttyösen is jól néz ki? Vagy csak túl messziről nézett? Nem az nem lehet, tíz méterről is ki lehetett szúrni a vörös bőröm. Esetleg látássérült volt? Kizárt mert akkor nem kapott volna jogsit. Akkor valami perverz, aki arra bukik, ha egy lánynak olyan színe van mint egy ráknak? Nem értem a férfiakat.

Nos nem épp olyan visszatérés, mint amilyenre számítottam, mert bevallom nem vagyok a helyzet magaslatán, de itt vagyok, írok nektek és ez a lényeg. Nem?

Szóval gyógy-szer al-ler-gi-a. Most már valóban szemernyi kétségem sem fér hozzá: selejtes árú vagyok. Még akkor vissza kellett volna vinni a boltba és reklamálva kicserélni, mikor nem ébredtem öntudatra. Most már késő bánat.

Mit gondoltok? Van annál kellemetlenebb találkozás, amikor összefutsz egy exeddel, amint épp egy túrórudit tömsz az arcodba (és úgy is érzed magad), ő pedig egy láthatóan buta, bár annál csinosabb lány oldalán feszít és jobban néz ki mint valaha? Nos. Nincs. És épp most, amikor olyan vagyok, mint aki egy horrorfilmből lépett ki.

A legmelegebb nyárban megbetegedtem. Az orvos hablatyolt valami fel-ső lé-gú-ti izéről, amit vagy nem akartam meghallani, vagy csak szimplán nem jutott el a tudatomig. Pusztán azt akartam, arra vágytam, hogy felírjon egy antibiotikumot, amitől jobban leszek. Én jó kislány voltam, és megvettem az orvosságot, bevettem, és tessék. Este már éreztem, hogy itt-ott viszketek, de nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Gondoltam: szúnyogcsípés, na és?! Megesik. Főleg velem. Az ’enyhe’ arcpírt a láznak tulajdonítottam, ami a torokfájós-orrfújós betegség velejárója. Lázat mértem, de nem volt. Gondoltam: meleg van a szobában, biztos attól. Elaludtam. Majd felkeltem, és vakaróztam. Ismét elaludtam, és ismét felkeltem vakarózni, és ez így ment reggelig. Akkor aztán tényleg felkeltem, magamra néztem…és borzalom. A bőröm kilencvenöt százalékát vörös, égő, viszkető kiütések borították (a fennmaradó öt százaléknak saccolom a tenyerem és a talpam). Gyors öltözés, vágtatás a doktorhoz (ahhoz a doktorhoz), aki nagy okosan megfejtette, hogy allergiás vagyok. A gyógyszerre. Amit előző nap írt fel. Egy szuri a popóba, újabb tabletta kirendelésre, ezúttal allergiára és egy nagyon bölcs, ám megfogadhatatlan tanács: ne vakarózzak! Mintha az olyan könnyű lenne, amikor olyan borzalmas ingerek érik a bőröm, mint a ruha, a szandál, vagy az ide-oda lebegő hajam. És ne vakarózzak. A nap hátralevő részében Nagymosodát olvastam, Szex és New York-ot néztem és igyekeztem megfogadni az okos tanácsot. Nem vakaróztam. Legalábbis nem egyfolytában. A vizes borogatás segített valamelyest, de csak ideiglenesen. Így sikerült lekaparnom a bőrt az egyik térdemről, a vádlimról és az egyik lábfejem is áldozatul esett. Ez van. Nem vagyok tökéletes. Most meg itt hisztizek. De hát hol hisztiznék, ha nem itt?

Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akinek azt ígérték, hogy ha nagy lesz, akkor boldog lesz, a karácsony és a nyári szünet váltakozik majd a kedve szerint és a csoki sem fog sohasem elfogyni. És egyre csak ezt kérdezgetem: de mikor leszek már nagy?