Vámpírkirálynő

Na voltam már angyalka, meg tündér, meg minden elképzelhető, de vámpírkirálynő még nem. Viszont aki ismer tudja, hogy ez egy nagyon érzékeny pontom. Ő nem ismer, és mégis ráhibázott. Abszolút kenyérre lehet kenni egy ilyen bók után. Valaki idejöhetne egy szelet kenyérrel. XD

Parti Nagyról

Áhh...és még ez is:


Így vagy úgy, de ezek a Parti Nagy részletek megmozgattak bennem valamit. Nem szépítem: megfogott. :)

„Jelenet valami régi francia filmből, talán Truffaut.
Ketten beszélgetnek, így emlékszem, s egyikük pironkodva közli, hogy regényeket ír, illetve írt, s már csak egy gondja lenne őneki, a cím. Az szép, bólogat a másik, a regény az nagyon szép dolog, s naná, hogy fontos a cím, kifejezőnek lennie, pontos jellegűnek, egyszersmind felhívónak, bizony, fontos az. Hanem lennének-e benne dobok? Dobok? Nem, Michel, néz bambán és értetlenül ez a filmbeli regényíró, dobok, azok nincsenek. Hát trombiták? Szerzőnk szeme felhős, gyapjasan borult: hát az igazat megmondva, trombiták se.
Akkor, kedves Louis, legyen a címe Se dobok, se trombiták! /Próbatárca/

„-Hát az meg mi a kezedben, kisfiú? Kréta?
-Azt próbáld meg! Úgyse veszed el, mert én akkor kilövöm a szemedet. Fogok egy nagy pisztolyt, és összeloccsantom.
-Ugyan már, miért venném el? Sőt, ha lenne itt krétám, adnék egy csomó színeset is.
-Akkor azt meg én úgyis kitépném a kezedből. Pláne lefognálak és kitépném.
-De hát nem is mersz közelebb jönni. Hogy tépnéd ki akkor…Fröcskös?
-Te vagy, te vagy a nagy hülye Fröcskös. Azt én kiszakítanám és rapityára törném.
-Na és mit rajzolnál a krétával, ha lenne itt egy nagy fehér falad?
Most rám néz, hátralép a fülkeajtóból, aztán elmosolyodik, egyszerre nagyon ötéves és nagyon szeretnivaló.
-Ürgét… És akkor azzal tényleg kikapartatnám a szemedet.” /Fröcskös/
Ez nagyon ott van…az egész.

„>Üres volt a folyosó, a léghuzat lassan járt föl-alá, a vesztibül felől jött, a konyhánál megmozgatta a gőzöket, egy kis ködszagot hordozott bele az ételszagba.<>

Jegyzetek B-ről

Ennyit sikerült megörökítenem a balatoni nyárból. :)

Minden éjjen hóval borított, sűrű erdőben sétálok. Csak a szűz fehérség csikorog a talpam alatt, nincs semmi más nesz. Fagyos szél cibálja a ruhám, hajam. Hűséges hollómra várok, aki elvezeti hozzám eltévedt kedvesem, de minden éjjel egyedül tér vissza, bennem pedig egyre nő a reménytelenség.

[…]

Minden éjjen magányosan ülök a sötét szobámban. Elmerülök a holdsütötte szépségben, de a lelkem fásult, képtelen az igaz boldogságra. Felhúzott térdekkel fekszem az ágyra, vacogva ölelem magam, de nem lesz jobb…soha nem lesz jobb. Felőröl a magány.

[…]

„-Szóval az oroszlán beleszeretett a bárányba.

-Micsoda buta bárány.

-Micsoda beteg, mazochista oroszlán.”

[…]

Láttátok már, milyen gyönyörű eső után a fű? Mindenütt apró vízcseppek csillognak rajta. Főképp este lehet látni, ha már sötét van és villanyt kell gyújtani. Ahogy a mesterséges fény rávetül, mintha sok pici gyémánt lenne szétszórva az udvaron.

[…]

Halványzöld, türkizbe forduló hullámok csapkodják a hajó oldalát. Haladunk az áthatolhatatlan, rémítő sötétség felé. A láthatár vékonycsíkban zöldell, nem tudni elérjük-e, vagy elnyel a végtelennek tetsző víz. Kimegyek a fedélzetre elszívni egy cigit.

[…]

„Szél által simított test vagyok, csakúgy, mint bármelyik virág.”

Negatív diszkrimináció

Az elmúlt napokban a saját bőrömön tapasztaltam a fenti két szó valós értelmét, és nem volt jó. Nem értem, hogy miért leszek azáltal kevesebb, hogy valami megváltozik a külsőmön. Miért kell emiatt negatívan megítélni a személyiségem? Nem változtam semmit, ha mégis akkor az csak pozitív lehet, mert egy régi 'kis álmom' váltottam valóra a cselekedetemmel. Az ember életében vannak ilyen 'kis álmok', amikről úgy érzi, nem múlhat el az élete, hogy ki ne próbáljon ezt vagy azt. Így voltam az acélbetétes bakanccsal is. Mikor megvolt, nagyon örültem, mert régi 'kis álmom' volt, azóta is imádom, és ez nem fog megváltozni, mert régóta vágyódtam utána. Most is így vagyok. Ezt olyan nehéz tolerálni? Miért tesznek negatív megjegyzéseket rám? Ha magamnak így tetszem, akkor így tetszem. Ha valakinek nem tetszem így, akkor ne nézzen rám, és kész. Azzal kinek használnak az állítólagos barátok és az ismerősök, ha beszólogatnak? Mert nekem nem használ, sőt. Most vagyok túl egy csúnya depressziós időszakon. Nem lehetne kicsit örülni nekem? Hogy végre megint életvidám vagyok, kedves az emberekhez, nem zárkózom magamba...nem értem, de még egy ilyen napot nem bírok ki. (Természetesen tisztelet a kivételnek, mert hálistennek olyanok is vannak, akik nem szólnak le, bár jelentősen kisszámú a rajongótáborom.)

Este van

És igen, én vagyok az a lány, akinek nem kell páromponthu, hogy neten ismerkedjen. Felvett egy srác msnen. Gondoltam ismerem, ezért engedélyeztem a kapcsolatot, de amikor rámírt, rájöttem, hogy nem, nem ismerem, hanem rockereken látta az msnem, és felvett, hogy megismerjen.Felvett iwiwen és persze most találkozni akar. Wááá...ennek nincs értelme...de nem néz ki rosszul.

"Az én szívem rántotthús"

Leszívtam a füstöt. Az az állat meg a Vörösmarty téren, aki rugdosta a kutyát, rám nézett és én nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Magam mögött hagytam a teret és csak a lámpák fénye kísért egy darabig. Aztán már az sem. Kifújtam a füstöt. A hülye madarak meg mind odagyűltek, mint valami karácsonyfán az égők, úgy ültek a drótokon. A móló többi részét meg sem közelítették. Bambán bólogattak egymásnak és sipító hangon zajongtak. Kifújtam a füstöt. A szél, mint valami deviáns, ordított a fülembe, mintha nem hallanám, hogy 'fúj'. Leszívtam a füstöt és néztem a vizet, megpróbáltam nem látni, hogy a parton két farönk kétségbeesetten nyújtózkodik egymás felé, hogy aztán sose érjék el a másikat. Kifújtam a füstöt, és tovább sétáltam. A híd pillérei örvényeket kavartak a vízbe, de engem nem hatott meg, leszívtam a füstöt. Egy ismerősnek tűnő arc jött szemből, de nem tudtam hová tegyem...a kezem, tudniillik fázott. Zsebet kerestem, persze nem találtam, mert ez nem az a ruha volt. Aztán már nem tehettem semmit. A beton nagyon hideg volt és én nem hallottam ahogy a szűkölő kutya az utolsókat rúgja mellettem.

Önsajnál

Ma valahogy senki nem akart velem lenni. Az összes ismerősöm, akivel szívesen beszélgetnék, marháskodnék vagy csak úgy ellennék, elküldött éspervagy lekoptatott (nem tudnám megmondani melyik inkább). Mintha nem lennék kedves vagy jó társaság vagy valami. Nem értem miért, mikor én egész jól kijövök magammal, bár ehhez lehet hozzájárul az is, hogy én nem tehetek mást, lévén a saját börtönömbe zárva (de ezt már megírták előttem, sokkal jobban is).
Mostanában egész magányos vagyok. Épp nemrég konstatáltam, hogy olyan, mintha tudattalanul leépíteném a szociális kapcsolathálózatomat, minden utat felégetve magam körül. Pedig én nem akarom, csak néha nem tudok mit mondani és előfordul az is, hogy nem akarok mit mondani, hogy a terhemre vannak az emberek, és csak szeretnék egyedül lenni a gondolataimmal, mindenféle buta csivitelésektől és komoly beszélgetésektől mentesen. Egyedül.
És most ha igazán őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy nem értem mi bajom van, mármint ebben a pillanatban (mondjuk miért írom ezt a bejegyzést, mert valami oka kell, hogy legyen). És ha még őszintébb akarok lenni (magammal is): tudom, hogy az embereknek gyakran sokkal komolyabb problémákkal kell megküzdeniük, mint most nekem, ezért úgy érzem kicsinyes vagyok és ezért szégyellem magam. De az én szubjektív világomban valami olyan megrendítő a saját problémám, hogy nem tudok elvonatkoztatni, nem tudom meglátni, hogy kicsiség az egész, hogy nem fontos, mert igenis fontos, de ezt csak az értheti meg, aki beférkőzik a mikrovilágomba. Ugyanakkor tudom, hogy így senki nem fogja megérteni, mert ez a világ nem alkalmas arra, hogy rajtam kívül bárki más, akár csak másodpercek erejéig elférjen benne.
Mindannyian mikrovilágokban élünk, és csak azáltal érthetjük meg a másik szubsztanciáját, ha időlegesen a magunk világát részben olyanra formáljuk, amilyen azé, akit megérteni igyekszünk.
"Sajnálom ha megnehezítettem a dolgod, már értelek." (valakitől valakinek)