Heti bontás

Nos. Ha ti azt tudnátok, hogy mennyi mindenről maradtatok le! Na de majd most. Szóval. Úgy volt, hogy csütörtökön Kovbojok koncertre megyek. Persze felhívott T., hogy lesz ez a tehetségkutató izé és hogy mi lenne ha mennék. Mentem. Tökjó volt. Jól éreztem magam vele, megbeszéltük, hogy vasárnap megyek hozzá, bla bla. Szóval jó volt. Pénteken voltunk Andival Ad Astra koncerten. :) Felismert a srác, pedig rég volt, hogy találkoztunk. :) Abszolút pozitív volt, szintén jól éreztem magam...bár...megint hívott T., hogy a városban van, és hogy tudnánk találkozni. Háth mondok, az jó, de én meg koncerten vagyok. Gyere ide. Nem jó mert ő is koncerten van. Na bumm mondok, akkor ma este külön bulizunk, hétvégén úgyis találkozunk. Szombaton T. írt sms-t, hogy hát sajna nem ér rá és nem tudunk találkozni vasárnap. Egy csöppet lelombozott, de aztán hívott Andi, hogy menjünk Gorezone-ra a Dürer Kertbe. :) Szóval végeredményben megint volt egy jó estém. Hétfőn voltam orvosnál, 1,87, ami nem is olyan rossz, majd 5-én kell mennem megint. Este meg Andi meginterjúvolta az Ad Astra srácokat, és én is vele tartottam. :) Kellems csalódás volt, hogy mennyire jófejek. :) Tegnap egész nap dolgozatot írtam, szóval ki sem mozdultam a koliból. Ma meg majd moziba megyek Katival, aztán meg ajándékvásárolok ezerrel. :)

Képzeljétek! Van hó! Már egy pár napja néha esik egy kicsit, de aztán eddig nem maradt meg. Erre most felkelek, meg minden, kinézek az ablakon, és minden tiszta fehér. A háztetők, meg a fák, meg a föld...csak az út nem, de az azt hiszem nem is olyan nagy baj az autósoknak. DE olyan szép! És ami durva, megálmodtam a havat. Konkrétan azt álmodtam, hogy az egyetemen voltam, és aztán elindultam a belvárosban sétálni, mert szeretek hóesésben sétálni, és pár perc alatt akkora hó leesett, hogy alig bírtam továbbmenni de nagyon szép volt, meg minden. Na és akkor mikor felkelek ez a látvány...gondolhatjátok. :) Fenyőhangulatom van. :)

Nem kellesz eléggé

Valahogy ezt érzem. Vagy csak bizalmatlan vagyok? Akkor miért van az, hogy holnap jön a városba a bandával egy tehetségkutatóra és erről egy közösségi oldal hirdetéséből kellett rájönnöm? Kb. egy fél órája írtam neki egy szívhez szóló üzenetet, hogy ne haragudjon amiért nem tudtam találkozni vele. Elegem van. Nem fogom keresni. De nem ám. Becsszó.

Ez nem ér! Álmomban megírtam azt a...dolgozatot. Nyugodt szívvel aludtam hát. Erre felkelek, és nincs meg. :(

Újabb fejlemény

Hah. Felhívott és nem haragszik. Vagy legalábbis nem úgy tűnt mintha haragudna. Én sem haragszom már. :)
Oké. Most örülés van. :)
Már csak az a kérdés meddig bírom ezt a távkapcsolat dolgot. Mert ugye továbbra is úgy van, hogy nem találkozunk jövő héten. :(

Mi legyen?

Nem hiszem el, hogy már drámázok. Ahhh.
Miért nem tudom T-t olyan félvállról venni, mint Tomit? Annyival jobb lenne! Most nem lennék ilyen tanácstalan. Tomira nem is gondoltam azóta a csók óta, amit lényegében kikényszerített (kivéve mikor elmeséltem Zínek, meg Andinak, hogy mi volt, meg most, hogy írok róla). Persze nem azt mondom, hogy nem esett jól, csak...nem tudom. Nem érzek iránta semmi olyat, amit ne lehetne egyszerű kémiával magyarázni. Tisztán fizikai vonzalom. Jól esik a közelsége, de nem több. Imponál, hogy vonzódik hozzám, mert...mert. De ENNYI. T meg. Nem tudom. Őt nem lehet félvállról venni.Egyfolytában rá gondolok. Most is. Minden órában elhatározom, hogy írok neki egy sms-t, hogy ne haragudjon ha hp voltam, de egy kicsit érzékenyen érintettek a dolgok (nem Tomi miatt haragudhat, ha haragudhat egyáltalán...más...mindegy). Aztán persze egy üzenetet sem küldök el neki, mert valami (büszkeség?) visszatart. Sehogy se jó. Ha nem írok neki és haragszik, akkor csak rosszabb lesz. Ha meg írok neki...nos igen, akkor egyúttal feladom azt a pozíciót, amit a kapcsolatban betöltök. Most az a kérdés, hogy mi a fontosabb számomra: az, hogy megbocsásson, vagy az hogy megőrizzem a pozícióm, ha úgy tetszik a tekintélyem. De ha nem bocsát meg, akkor talán ennyi volt és akkor nem is lesz kapcsolat, amiben bármit is meg kellene őriznem. Oké. Újabb kérdés: vajon tényleg haragszik? Vagy csak képzelem? Egyáltalán én haragszom még rá? Sőt! Tovább megyek: számít neki ez a kapcsolat? Csak mert valahogy eddig úgy tűnik nekem, hogy csak én vagyok az, aki bármit is tesz a létéért. Vagy most ezt is csak beképzelem magamnak? Nem veszem észre, hogy ő is tesz és hogy miket? Olyan nehéz az élet. Én meg csak bonyolítom. Vagy hagyom, hogy bonyolodjon. Ennek a kapcsolatnak nem kellene feltétlenül távkapcsolatnak lennie, mert nagyon közel lakik. Szinte olyan mintha a városban élne. Petihez is volt másfél óra míg kiértem. Hozzá is ennyi lenne. Ő alakítja úgy a dolgokat, hogy távkapcsolat legyen? Nem vagyok elég megértő? Toleráns? Ez így nekem nem lesz jó hosszabb távon. Ha minden így marad, szeretnék kilépni ebből a kapcsolatból még mielőtt tényleg kötődnék hozzá. Vajon nincs máris késő? Nem kötődöm már így is hozzá túlságosan? Bevallom őszintén: nem tudom. De nem szeretném, ha az utolsó két kérdés bármelikére is igen lenne a tudatalattimban a válasz. Szomorú vagyok.

T.

Nem akarok kiakadni...de fogok.

Este

Este Apokrif felolvasás meg lapbemutató. Addig össze kell kaparnom egy 15 oldalas dolgozatot. :(
Legyen már vééége!

Angyal

Basszus! Most, hogy hallgattam Zí blogján a Kalapács Angyal c. számát, valahogy megütötte a fülem az első néhány sor. Eddig valahogy nem volt alkalmam így megfigyelni, meg annyira nem is érdekelt, mindig csak felületesen hallgattam ezt a dalt. DE most hogy végre figyeltem is: Basszus -így magamban- ez olyan ismerős...de honnan? Honnan? És akkor beugrott...sms...november 6...rá négy napra találkoztunk először. Ennek a dalnak az első versszakát küldte el T. Mondok: Wow. És ez így megy azóta, mióta belémhasított a felismerés. Nem az a meglepő, hogy egy dalból idézett, hanem az, hogy épp ebből. Még akkor sem lenne benne semmi durva, ha nem tudnám, hogy a legjobb barátnőm kapcsolatában jelentősége van...de tudom, és így durva. Mármint ne értsetek félre, csak azt találom wownak, hogy a két srác mennyire együtt gondolkodott (eltérő időben...bár nem vagyok benne biztos milyen nagy vagy kicsi az eltérés) amikor két lányról ugyanaz a dal jutott eszükbe. Bár ha csak 'két lányról' lenne szó, akkor sem lenne meglepő, de 'véletlenül' épp legjobb barátnők. Mennyi volt ennek az esélye? Annyi szép dal van, ami nőkhöz szól, nőkről szól, meg szerelemről. Rengeteg másikat választhattak volna, de 'véletlenül' mindkettőnek épp erre az egyre esett a választása. Költői kérdés: Mit NEM tudunk implikálni?
"Nem látom, csak álom, ahogy útra kelsz felém

Hangod szirén ének buja vágyam tengerén
Talán te is álmodsz rólam, felhő párnád bársonyán
Jöjj el Angyal, suttogja a szám
Ne várjak tovább"

Agyhalál

Oké. Úgy látom én sem pörögtem túl magam. Negyed kettőkor elkezdeni mosogatni...tök normális. Akkor még takarítok is kicsit...esetleg megírhatnám a dolgozataimat (na jó azért túlzásokba nem kell esni). XD

Táncolós jókedv

Húúú...nem fogjátok elhinni! /irul-pirul, majd csöndesen a fületekbe súgja/ Boldog vagyok. Olyan jó volt ez a délután. Annyira marhák voltunk. Összehordtunk egy rakás sületlenséget. Nagyon jól éreztem magam. Tökjó, hogy T társ az agymenésben. Pl. megyünk az úton, kérdezem, hogy akkor ez most melyik utca (nem vettem észre, de közvetenül az orrom előtt volt a tábla) megmondja melyik, közben észreveszem a táblát és felkiáltok: Jééé...te tudsz olvasni! De jó! Én nem tudok olvasni. (szomorú fej) Ő: Jajj nem olyan nagy baj az. Én: Igen, de én bölcsész vagyok! Nem sokkal később mondja, hogy fáj a válla a hátizsákjától, pedig csak három könyv van benne meg a mappája...amiben egyébként az aktképeit tartja és mindig magával viszi mindenhová...erre Én: Akkor megmutatod nekem az aktképeid?...Ő: Nem...Én: Naaa...légyszi! Látni akarom! Ő: Nem mutatom meg, mert úgyse tudod elolvasni. A tekintetemből sugárzó kérdőjelek hatására folytatja: Hát ezek szöveges aktképek. Pl. egy kép: Ezen most nagyon jól látszik...minden. Végül megegyeztünk, hogy majd sms-ben átküld egyet. De ez egy kicsit költséges lesz, mert egyszerre nagyon kis része fog beleférni pl. Ez itt a bokám. stb. XDXDXD
Nagyon kész vagyok. Bemutatott két barátjának. Eddig úgy tűnik, hogy hülyeség volt parázni. Ezek a srácok tök átlagos, de azért jófej emberek. Szóval nagyon pozitívan csalódtam bennük, meg minden. El se hiszem mennyi energiám van. Mindjárt a fejetetejére állítom a kolit vagy valami. :D Nagyon rég voltam már ennyire mélyen boldog. Nemis merem elhinni. Még.
Más: ma főztem. :) Spagettit. :) Egyébként meg semmit nem csináltam. :) És nagyon jó volt semmit nem csinálni. :) Na jó. Most ennyit. :)
Átölelem a világot.

"Lelkem mélyén lepke vagyok..."

Nézegettem a neten a képeket. Megfigyeltétek már, hogy a boldogságot nagyon sokszor ábrázolják pillangóval? Én erre most jöttem rá. :)

Sablon + zene

Nnna. Úgy tűnik, most ez a külcsín jobban tetszik magunknak (nekem meg nekem). :)
Frissítettem a zenéket is. Nagyon sok Eleven Hold került fel, illetve a kedvenc WMD számom, amit említettem az előző bejegyzésben. Hallgassátok meg szépen és lehet róla véleményt nyilvánítani (tetszett /nem tetszett /mi közöm hozzá /stb.). :)
Csókollak benneteket!

Az elmúlt héten

Nem volt semmi időm írni nektek, pedig akartam. Élménybeszámolni a koncertről, meg minden. Mert ugye hétvégén voltam WMD koncerten. Ami nagyon jó volt. Játszották a kedvenc számomat a Fényérzékenyt. :) Aztán hét közepe táján teljesen lebetegedtem. Újra. Ami nem volt jó, mert konkrétan meg sem tudtam szólalni, annyira fájt a torkom. Na mindegy, már túl vagyok a nehezén. :)
Kedden találkoztam T-vel (dobpergés) ami ugye tökre jól sikerült. :) Annyira jól éreztem magam, de azt hiszem az ő nevében is nyugodtam elmondhatom ugyanezt. Bár a film, amit megnéztünk egy nagy kalap sz@r volt (Rémségek Cirkusza) egy újabb fantasztikus könyvből csináltak a sztárgyárban tömegcikket, sablonos sztorit...egyszóval elrontották. :( De utána tökjó volt. Beültünk a Móriczon egy kellemes helyre, beszélgettünk meg minden (újabb dobpergés) nah és az lett a vége, hogy megcsókolt és tisztára aranyos volt (na jó, erről nem tudok normálisan nyilatkozni) szóval az a lényeg, hogy most mi egy pár vagyunk vagy mi. :D Csak az a baj, hogy annyira para. Mármint ÉN, vagyok annyira para. Teljesen kivagyok, hogy valamit elrontok, vagy hülyeséget csinálok, vagy valami...jah és a kedvencem: esetleg rájön, hogy tetszik nekem...mármint erre gondolom rájött, csakhogy...na szóval az a hipotézisem: hogy ha tudatában van, hogy igenis tetszik nekem, nagyon, akkor elbízza magát, és átver, ha nem tudja, csak úgy gondolja, hogy esetleg, egy kicsit tetszik nekem, akkor nem bízza el magát, és nem ver át. Gondolom ez most hülyeség, de valamiért bennem maradt ez a félelem...valószínűleg mert ha megtudja milyen érzéseim vannak, akkor kiszolgáltatottá válnék. Persze, voltam már ilyen helyzetben (többször is) de volt hogy megütöttem a bokám...szóval lehet emiatt...de ez idővel elmúlik...ugye?
Szóval holnap találkozunk, és lehet hogy bemutat(?) egy barátjának. :S Na igen. Még ez is tök para. Az hogy be kell mutatni egymás barátainak, meg minden a másikat. Ez akkora para. Főleg nálam, mert az ő ismerősei, ilyen nagy arcok (gondolom) és emiatt is tökre stresszelem magam, meg hogy majd nem fogadnak be, mert nem illek közéjük, mert én nem vagyok ARC. Én egy tök átlagos csajszi vagyok, és az ami átlagos, az unalmas is, szóval nem nem fognak befogadni, mert nem illek bele a közösségükbe. Hát csak ilyesmikről gondolkodom mostanában. Tele van a város...hisztivel.

Nevek

Találtam egy gyönyörű női nevet. Ha egyszer lányom születik, tutira így fogják hívni. Zselyke. Hát nem szép? Ősi magyar eredetű és a jelentése patakocska, erecske.

Ünnepekről, koncertről, életről

Megint kezdődik ez a nagy "szeretet" ünnepe téboly, ami az utóbbi években kimerült abban, hogy ki kap vagy ad nagyobb, menőbb, drágább ajándékot, lehetőleg mindegyik kategóriában a leglegebbet. Én meg ismét nem tudok másra gondolni, minthogy a pics.ba, már megint fel akarom falni a komplett édességpultot a teszkóban, mert egyedül vagyok. (Oké. Nem kérek az olyan megjegyzésekből, hogy dehát itt vagyunk mi, meg ilyesmi, mert szerintem érthető, hogy nem a barátokra, családra gondoltam. Lehet hogy önző dolog nem megelégedni azzal ami van, de akkor is érzem, hogy valami hiányzik. Valami kapcsolat. Nem is remélem, hogy az ünnepekig valami változna.) Szóval magányos vagyok megint...még mindig...egyfolytában.
Olyan beteg vagyok, hogy nagyon. Mindenem fáj. Különösen a torkom. Szerintem ez tüszős mandulagyulladás lesz.
Más: a tegnapi koncert kb. mintha egy hete lett volna. Nem azért mert annyi mindent csináltam vagy valami, sőt inkább egész nap döglődtem. Viszont akárhogy is, a koncert nagyon jó volt. Nagyon tetszett. :) Na először is, nem volt kiírva sehová, hogy mi lesz az előzenekar, csak annyi, hogy vendég. Gondoltam Ezüst-Patak vagy valami. Odaértem időben, szereztem társat a koncertre. :) Konkrétan odamentem egy sráchoz, mondván, hogy "jajj hát nem kifogyott a tüzem! Tudnál adni?" Persze hogy tudott...egész szimpatikus volt...najó jól nézett ki. Képzeljétek el, hogy eredeti gyönyörű vörös haja van, ami kb. olyan hosszú mint az enyém, és gyönyörűen ápolt és...oké lassan azt hihetitek hogy a haj a fétisem, de nem, csak gyönyörű volt. Bár első ránézésre tudtam, hogy fiatalabb meg minden. Nem is akartam semmit igazán tőle, csak jól nézett ki, és jól esett a társaságában tölteni a bulit. Na szóval a kis kitérő előtt ott tartottam, hogy előzenekar. A Kárpátia volt a Kárpátia előzenekara. XD Komolyan. Annyira durva volt. Beálltunk közel a színpadhoz, mert hogy mindjárt játszanak, erre a terem másik végéből felcsendül Az én apám c. szám akusztikus változatban. Ugye kiadtak egy akusztikus lemezt idén, és erről eljátszották a dalokat, akusztikusan előzenekar helyett. Annyira szép volt. Természetesen az érzelmesebb dalokat végigbőgtem. Nem bírtam ki. Olyan sok szomorúság áradt belőle, és annyira igaz volt. Na aztán volt a nagyszínpadon a koncert, kicsit több mint két órát játszottak. Hát az valami iszonyat jó volt. Ott is bőgtem néha, de inkább csak énekeltem és táncoltunk. Olyan jó volt! Be is rekedtem egész szépen. A technika is jó volt, a hangulat, az emberek, minden. Még biztos, hogy megyek koncertjükre, bár Pesten csak jövőre ilyenkor lesznek. :( De majd Fehérváron. Úgyis megígértem Lacinak, hogy ellátogatok oda, meg Dégre, ahol lakik, mert hogy ő is ilyen zenész és szilveszterkor koncertjük lesz, és hogy oda nekem mindenképp mennem kell. :) Ő is aranyos volt, meg mindenki annyira jófej volt akit megismertem. De tényleg. Mikor mondtam, hogy izé: Egyedül jöttem, egyből nemtom hányan mondták, hogy elkísérnek a belvárosig, ahol fel tudok szállni a 973-ra, hogy nehogy már egyedül menjek ilyenkor (mert a Laci leszállt a Béke téren, mert ott van a kolesz...jah...ELTE-PPK-s). És még egy meglepetés: nem is tudtam, hogy a Ha majd a nyarunknak vége c. népdalt feldolgozta a Kárpátia. Valahogy mindig átugrottam ezt a dalt, mikor az Idők szava c. albumot hallgattam. Most a koncerten mikor meghallottam...nem tudjátok elképzelni mit éreztem. Anyukám annyiszor énekelte nekem mikor kicsi voltam, és annyira szerettem, meg már akkor is sírtam mikor hallottam, olyan szép...hát most...hihetetlen volt.

Hidegrázás, hőhullám, akár klimax is lehetne

Most estére kicsit megbetegedtem. Nem értem, miért, hisz az elmúlt két hétben csak akkor áztam bőrig, amikor esett. Fájok...nagyon...alig látom a betűket, de nem bírok aludni. Régen, amikor beteg voltam, azt tehettem amit akartam. Minden kívánságomat lesték. Keresztszüleim meg mama egész éjjel ott virrasztott az ágyamnál. Most egyedül vagyok. Bárcsak itt lenne anya. Nagyon hiányzik. Nem csak azért, mert ő is sok éjjelt végigült az ágyam mellett mikor beteg voltam, hanem azért mert szeretem és jól esne a törődése. Bárcsak megint gyerek lehetnék. Olyan hülye vagyok.

Vámpírkirálynő

Na voltam már angyalka, meg tündér, meg minden elképzelhető, de vámpírkirálynő még nem. Viszont aki ismer tudja, hogy ez egy nagyon érzékeny pontom. Ő nem ismer, és mégis ráhibázott. Abszolút kenyérre lehet kenni egy ilyen bók után. Valaki idejöhetne egy szelet kenyérrel. XD

Parti Nagyról

Áhh...és még ez is:


Így vagy úgy, de ezek a Parti Nagy részletek megmozgattak bennem valamit. Nem szépítem: megfogott. :)

„Jelenet valami régi francia filmből, talán Truffaut.
Ketten beszélgetnek, így emlékszem, s egyikük pironkodva közli, hogy regényeket ír, illetve írt, s már csak egy gondja lenne őneki, a cím. Az szép, bólogat a másik, a regény az nagyon szép dolog, s naná, hogy fontos a cím, kifejezőnek lennie, pontos jellegűnek, egyszersmind felhívónak, bizony, fontos az. Hanem lennének-e benne dobok? Dobok? Nem, Michel, néz bambán és értetlenül ez a filmbeli regényíró, dobok, azok nincsenek. Hát trombiták? Szerzőnk szeme felhős, gyapjasan borult: hát az igazat megmondva, trombiták se.
Akkor, kedves Louis, legyen a címe Se dobok, se trombiták! /Próbatárca/

„-Hát az meg mi a kezedben, kisfiú? Kréta?
-Azt próbáld meg! Úgyse veszed el, mert én akkor kilövöm a szemedet. Fogok egy nagy pisztolyt, és összeloccsantom.
-Ugyan már, miért venném el? Sőt, ha lenne itt krétám, adnék egy csomó színeset is.
-Akkor azt meg én úgyis kitépném a kezedből. Pláne lefognálak és kitépném.
-De hát nem is mersz közelebb jönni. Hogy tépnéd ki akkor…Fröcskös?
-Te vagy, te vagy a nagy hülye Fröcskös. Azt én kiszakítanám és rapityára törném.
-Na és mit rajzolnál a krétával, ha lenne itt egy nagy fehér falad?
Most rám néz, hátralép a fülkeajtóból, aztán elmosolyodik, egyszerre nagyon ötéves és nagyon szeretnivaló.
-Ürgét… És akkor azzal tényleg kikapartatnám a szemedet.” /Fröcskös/
Ez nagyon ott van…az egész.

„>Üres volt a folyosó, a léghuzat lassan járt föl-alá, a vesztibül felől jött, a konyhánál megmozgatta a gőzöket, egy kis ködszagot hordozott bele az ételszagba.<>

Jegyzetek B-ről

Ennyit sikerült megörökítenem a balatoni nyárból. :)

Minden éjjen hóval borított, sűrű erdőben sétálok. Csak a szűz fehérség csikorog a talpam alatt, nincs semmi más nesz. Fagyos szél cibálja a ruhám, hajam. Hűséges hollómra várok, aki elvezeti hozzám eltévedt kedvesem, de minden éjjel egyedül tér vissza, bennem pedig egyre nő a reménytelenség.

[…]

Minden éjjen magányosan ülök a sötét szobámban. Elmerülök a holdsütötte szépségben, de a lelkem fásult, képtelen az igaz boldogságra. Felhúzott térdekkel fekszem az ágyra, vacogva ölelem magam, de nem lesz jobb…soha nem lesz jobb. Felőröl a magány.

[…]

„-Szóval az oroszlán beleszeretett a bárányba.

-Micsoda buta bárány.

-Micsoda beteg, mazochista oroszlán.”

[…]

Láttátok már, milyen gyönyörű eső után a fű? Mindenütt apró vízcseppek csillognak rajta. Főképp este lehet látni, ha már sötét van és villanyt kell gyújtani. Ahogy a mesterséges fény rávetül, mintha sok pici gyémánt lenne szétszórva az udvaron.

[…]

Halványzöld, türkizbe forduló hullámok csapkodják a hajó oldalát. Haladunk az áthatolhatatlan, rémítő sötétség felé. A láthatár vékonycsíkban zöldell, nem tudni elérjük-e, vagy elnyel a végtelennek tetsző víz. Kimegyek a fedélzetre elszívni egy cigit.

[…]

„Szél által simított test vagyok, csakúgy, mint bármelyik virág.”

Negatív diszkrimináció

Az elmúlt napokban a saját bőrömön tapasztaltam a fenti két szó valós értelmét, és nem volt jó. Nem értem, hogy miért leszek azáltal kevesebb, hogy valami megváltozik a külsőmön. Miért kell emiatt negatívan megítélni a személyiségem? Nem változtam semmit, ha mégis akkor az csak pozitív lehet, mert egy régi 'kis álmom' váltottam valóra a cselekedetemmel. Az ember életében vannak ilyen 'kis álmok', amikről úgy érzi, nem múlhat el az élete, hogy ki ne próbáljon ezt vagy azt. Így voltam az acélbetétes bakanccsal is. Mikor megvolt, nagyon örültem, mert régi 'kis álmom' volt, azóta is imádom, és ez nem fog megváltozni, mert régóta vágyódtam utána. Most is így vagyok. Ezt olyan nehéz tolerálni? Miért tesznek negatív megjegyzéseket rám? Ha magamnak így tetszem, akkor így tetszem. Ha valakinek nem tetszem így, akkor ne nézzen rám, és kész. Azzal kinek használnak az állítólagos barátok és az ismerősök, ha beszólogatnak? Mert nekem nem használ, sőt. Most vagyok túl egy csúnya depressziós időszakon. Nem lehetne kicsit örülni nekem? Hogy végre megint életvidám vagyok, kedves az emberekhez, nem zárkózom magamba...nem értem, de még egy ilyen napot nem bírok ki. (Természetesen tisztelet a kivételnek, mert hálistennek olyanok is vannak, akik nem szólnak le, bár jelentősen kisszámú a rajongótáborom.)

Este van

És igen, én vagyok az a lány, akinek nem kell páromponthu, hogy neten ismerkedjen. Felvett egy srác msnen. Gondoltam ismerem, ezért engedélyeztem a kapcsolatot, de amikor rámírt, rájöttem, hogy nem, nem ismerem, hanem rockereken látta az msnem, és felvett, hogy megismerjen.Felvett iwiwen és persze most találkozni akar. Wááá...ennek nincs értelme...de nem néz ki rosszul.

"Az én szívem rántotthús"

Leszívtam a füstöt. Az az állat meg a Vörösmarty téren, aki rugdosta a kutyát, rám nézett és én nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Magam mögött hagytam a teret és csak a lámpák fénye kísért egy darabig. Aztán már az sem. Kifújtam a füstöt. A hülye madarak meg mind odagyűltek, mint valami karácsonyfán az égők, úgy ültek a drótokon. A móló többi részét meg sem közelítették. Bambán bólogattak egymásnak és sipító hangon zajongtak. Kifújtam a füstöt. A szél, mint valami deviáns, ordított a fülembe, mintha nem hallanám, hogy 'fúj'. Leszívtam a füstöt és néztem a vizet, megpróbáltam nem látni, hogy a parton két farönk kétségbeesetten nyújtózkodik egymás felé, hogy aztán sose érjék el a másikat. Kifújtam a füstöt, és tovább sétáltam. A híd pillérei örvényeket kavartak a vízbe, de engem nem hatott meg, leszívtam a füstöt. Egy ismerősnek tűnő arc jött szemből, de nem tudtam hová tegyem...a kezem, tudniillik fázott. Zsebet kerestem, persze nem találtam, mert ez nem az a ruha volt. Aztán már nem tehettem semmit. A beton nagyon hideg volt és én nem hallottam ahogy a szűkölő kutya az utolsókat rúgja mellettem.

Önsajnál

Ma valahogy senki nem akart velem lenni. Az összes ismerősöm, akivel szívesen beszélgetnék, marháskodnék vagy csak úgy ellennék, elküldött éspervagy lekoptatott (nem tudnám megmondani melyik inkább). Mintha nem lennék kedves vagy jó társaság vagy valami. Nem értem miért, mikor én egész jól kijövök magammal, bár ehhez lehet hozzájárul az is, hogy én nem tehetek mást, lévén a saját börtönömbe zárva (de ezt már megírták előttem, sokkal jobban is).
Mostanában egész magányos vagyok. Épp nemrég konstatáltam, hogy olyan, mintha tudattalanul leépíteném a szociális kapcsolathálózatomat, minden utat felégetve magam körül. Pedig én nem akarom, csak néha nem tudok mit mondani és előfordul az is, hogy nem akarok mit mondani, hogy a terhemre vannak az emberek, és csak szeretnék egyedül lenni a gondolataimmal, mindenféle buta csivitelésektől és komoly beszélgetésektől mentesen. Egyedül.
És most ha igazán őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy nem értem mi bajom van, mármint ebben a pillanatban (mondjuk miért írom ezt a bejegyzést, mert valami oka kell, hogy legyen). És ha még őszintébb akarok lenni (magammal is): tudom, hogy az embereknek gyakran sokkal komolyabb problémákkal kell megküzdeniük, mint most nekem, ezért úgy érzem kicsinyes vagyok és ezért szégyellem magam. De az én szubjektív világomban valami olyan megrendítő a saját problémám, hogy nem tudok elvonatkoztatni, nem tudom meglátni, hogy kicsiség az egész, hogy nem fontos, mert igenis fontos, de ezt csak az értheti meg, aki beférkőzik a mikrovilágomba. Ugyanakkor tudom, hogy így senki nem fogja megérteni, mert ez a világ nem alkalmas arra, hogy rajtam kívül bárki más, akár csak másodpercek erejéig elférjen benne.
Mindannyian mikrovilágokban élünk, és csak azáltal érthetjük meg a másik szubsztanciáját, ha időlegesen a magunk világát részben olyanra formáljuk, amilyen azé, akit megérteni igyekszünk.
"Sajnálom ha megnehezítettem a dolgod, már értelek." (valakitől valakinek)

Gyerekek! Most látom csak, hogy felelőtlenül ígérgettem fűt-fát mielőtt leléceltem nyaralni. Nos. Erre most csak annyit tudok mondani, hogy: Nem úgy van az!
Tehát. Ezzel csupán azt akarom világossá tenni, hogy
1. (jó hír)
igen, kaptok valamit amit Lellén írtam, de nem ez korántsem élménybeszámoló, sőt inkább hangulatok leírása, intuíciók megragadása (legalábbis erre törekedtem)
2. (rossz hír)
szégyellem, de abszolút elfelejtettem, hogy milyen izgalmas történetet akartam kikerekíteni ebből a A késdobáló, a hibrid és a majdnemkvantumfizikus sztoriból, bár biztosan lélegzetelállító, fantasztikus és vicces akart lenni, csak már nem emlékszem rá. Tudjátok, öregszem. ;) Szóval erről lemondhattok, de majd kárpótollak benneteket.
Komolyabb vizekre evezve: magányos vagyok, viszont találtam egy képet, ami megtetszett. Mit szóltok hozzá? Nektek is tetszik?

Technikai jelllegű információk

A nyár sem telt eseménytelenül számomra, tehát majd a fontosabb alakalmakról kaptok egy kis beszámolót, természetesen az én stílusomban.
Következő szemeszterben szakdolgozok, de ez nem lesz hatással az újra bimbódzó viszonyunkra kedves blog. :)
Tegnap este már megint hülyeséget csináltam. Víz-->Bor (értitek az összefüggést?!)
Le akarok számolni szingli életmódommal, és egy komoly kapcsolat összehozásán fogok munkálkodni. Sajnos még nem tudom ki lesz a szerencsés 'vőlegényjelölt', de nagyra törő terveim vannak vele. :) Ennek pedig nem az a legjobb módja, amit este produkáltam. Most erről nem fogok részletesen beszámolni, mert elsüllyedek szégyenemben. Legyen elég ennyi.
Ha most jobban belegondolok, ez az utolsó pont már nem is tartozik bele a szigorúan vett technikai jellegű információkba. Na mindegy. Majd túlélitek valahogy. :)

AZ a lány

Ez a kis szösszenet múlt héten íródott, amikor épp nagyon ott voltam. Azóta még jobban, de erről egyelőre nem tudok beszélni.

Én vagyok a lány, aki hányás nélkül is jól néz ki. (By Zí)

Én pedig az a lány vagyok, aki még pöttyösen is jól néz ki? Vagy csak túl messziről nézett? Nem az nem lehet, tíz méterről is ki lehetett szúrni a vörös bőröm. Esetleg látássérült volt? Kizárt mert akkor nem kapott volna jogsit. Akkor valami perverz, aki arra bukik, ha egy lánynak olyan színe van mint egy ráknak? Nem értem a férfiakat.

Nos nem épp olyan visszatérés, mint amilyenre számítottam, mert bevallom nem vagyok a helyzet magaslatán, de itt vagyok, írok nektek és ez a lényeg. Nem?

Szóval gyógy-szer al-ler-gi-a. Most már valóban szemernyi kétségem sem fér hozzá: selejtes árú vagyok. Még akkor vissza kellett volna vinni a boltba és reklamálva kicserélni, mikor nem ébredtem öntudatra. Most már késő bánat.

Mit gondoltok? Van annál kellemetlenebb találkozás, amikor összefutsz egy exeddel, amint épp egy túrórudit tömsz az arcodba (és úgy is érzed magad), ő pedig egy láthatóan buta, bár annál csinosabb lány oldalán feszít és jobban néz ki mint valaha? Nos. Nincs. És épp most, amikor olyan vagyok, mint aki egy horrorfilmből lépett ki.

A legmelegebb nyárban megbetegedtem. Az orvos hablatyolt valami fel-ső lé-gú-ti izéről, amit vagy nem akartam meghallani, vagy csak szimplán nem jutott el a tudatomig. Pusztán azt akartam, arra vágytam, hogy felírjon egy antibiotikumot, amitől jobban leszek. Én jó kislány voltam, és megvettem az orvosságot, bevettem, és tessék. Este már éreztem, hogy itt-ott viszketek, de nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Gondoltam: szúnyogcsípés, na és?! Megesik. Főleg velem. Az ’enyhe’ arcpírt a láznak tulajdonítottam, ami a torokfájós-orrfújós betegség velejárója. Lázat mértem, de nem volt. Gondoltam: meleg van a szobában, biztos attól. Elaludtam. Majd felkeltem, és vakaróztam. Ismét elaludtam, és ismét felkeltem vakarózni, és ez így ment reggelig. Akkor aztán tényleg felkeltem, magamra néztem…és borzalom. A bőröm kilencvenöt százalékát vörös, égő, viszkető kiütések borították (a fennmaradó öt százaléknak saccolom a tenyerem és a talpam). Gyors öltözés, vágtatás a doktorhoz (ahhoz a doktorhoz), aki nagy okosan megfejtette, hogy allergiás vagyok. A gyógyszerre. Amit előző nap írt fel. Egy szuri a popóba, újabb tabletta kirendelésre, ezúttal allergiára és egy nagyon bölcs, ám megfogadhatatlan tanács: ne vakarózzak! Mintha az olyan könnyű lenne, amikor olyan borzalmas ingerek érik a bőröm, mint a ruha, a szandál, vagy az ide-oda lebegő hajam. És ne vakarózzak. A nap hátralevő részében Nagymosodát olvastam, Szex és New York-ot néztem és igyekeztem megfogadni az okos tanácsot. Nem vakaróztam. Legalábbis nem egyfolytában. A vizes borogatás segített valamelyest, de csak ideiglenesen. Így sikerült lekaparnom a bőrt az egyik térdemről, a vádlimról és az egyik lábfejem is áldozatul esett. Ez van. Nem vagyok tökéletes. Most meg itt hisztizek. De hát hol hisztiznék, ha nem itt?

Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akinek azt ígérték, hogy ha nagy lesz, akkor boldog lesz, a karácsony és a nyári szünet váltakozik majd a kedve szerint és a csoki sem fog sohasem elfogyni. És egyre csak ezt kérdezgetem: de mikor leszek már nagy?

Könnyes búcsú, meg minden ami kell

Szervusztok gyerekek...a néni most eltűnik egy időre. :)
Balatonozni megyek anyáékkal, szóval nem kell meglepődni, ha bizonytalan ideig inaktív leszek. Ha visszajövök 1. folytatom A késdobáló, a hibrid és a majdnemkvantumfizikus történetét, 2. élménybeszámolok Lelléről, meg mindenről, ami majd történik velem :)
Addig is legyetek jók, vigyázzatok magatokra és egymásra, ne felejtsétek: fűre lépni tilos ÉS ami a legfontosabb: érezzétek jól magatokat!
Pápá

A késdobáló, a hibrid és a majdnemkvantumfizikus - part 1

Posztapokaliptikus látomás egy feminista tollából

Előzmények:
A majdnemkvantumfizikus (ezentúl a könnyebbség kedvéért maki-ha tudnátok mennyi időt spórolok azzal, hogy nem kell végigpötyögni) egy kellemes vasárnapi napon, abban az órában, amikor még korai az ebéd, de a reggeli már nem dolgozik eléggé a homo sapiensben, és különösen nem a homo makiensben, kifeküdt a fűbe, hogy a lustán vánszorgó bárányfelhőket nézze, amint azok épp nyírásra bandukolnak. Persze tudta ő, hogy az égen legelésző beste állatok nemis a birkanyírásra mennek. Hogyisne tudta volna, hisz' maki volt. Bár szómiszó, arra még nem sikerült rájönnie, hogy akkor tulajdonképpen hová is vándorolnak, mert hogy helyzet változtató mozgást végeztek, azt látta. Ezen eltöprengett néhány ezredmásodpercig, de aztán arra jutott, hogy: "Ha valamit nem tudunk, akkor azt nem kell erőltetni! Vaaagy ez nem is így van?! Hmm. Így kell lennie, emlékszem...vagy mégse?" Hát igen. A mi hihetetlenül okos makink egy csöppet bizonytalan, de ez az egyetlen hibája...ja és feledékeny is. Amikor megunta a "földiekkel játszó égi tünemény"-t nézegetni, felkerekedett és mint minden nap, elindult, hogy hátha talál még valakit, aki egy kicsit is olyan, mint ő. Sétálgatott a kisváros utcáin, jöttek mentek az emberek, de egyik sem hasonlított hozzá. Mindegyikük tekintete üres, lelke álomtalan és egyiknek sem játszott a szája szegletében az a megfejthetetlen erő, ami felfelé történő mozgásra késztette azokat. Mint minden nap, ettől most is elszomorodott, és a gravitációnak engedve lehajtotta a fejét (mert köztudott, hogy a gravitáció leginkább a fejre hat). Amint így mendegélt észrevett egy hófehér, két tornyú épületet az utca másik oldalán. A gyermekkorát idézte fel benne, mert otthon is volt egy ilyen és egészen sokszor járt ott, de már vagy hat éve nem tette be a lábát hasonló helyre. Most valamiért vonzotta. Átment hát az úton, fel a lépcsőn, belépett...és...és...és nem történt semmi. Ezt igazán nem tudta mire vélni, hisz' otthon mindig elfogta valami áhítattal vegyes tisztelet, itt pedig semmi. Ne értsétek félre, nem az istent tisztelte, nemis az egyházat, hanem az embereket, a hitük miatt. Amikor otthon belépett a templomba, érezte, hogy az emberek mennyire hisznek, és ezért valahogy tisztelnie kellett őket. Az áhítat...hát azt valószínűleg csak azért érezte, mert olyan 'templomszag' volt. A falakat borító fehér mész, a valamilyenfábólkészültpadok poros-fás szaga és a kis kavicsok földillatának elegye adta ezt a földöntúli hangulatot. De itt, ebben a kisvárosban nem volt 'templomszag' és hitet sem látott, így kedvetlenül sarkon fordult és folytatta az útját valahova, ahol bár ő még nem sejti, de találni fog magához hasonlókat.

Hogy mennyi minden

Először is bocs az inaktivitásért, de mainapság egy csöppet elfoglalt voltam. Lényegében semmi mást nem csináltam, mint készültem a mai vizsgára. Vicces volt. Mikor bementem és átadtam nagy becsben tartott indexem (épp, hogy nem ettem/öntöttem még le valamivel), szóval amikor átadtam a bácsinak eme fontos iratot és ránézett a nevemre, az első kérdése imígyen hangzott:

-Tudja ki volt az az Oláh Miklós?
Erre hősünk (én) értelmesen ránézett és a következőket mondta:
-Nem.
-Ez borzasztó! Magának ezt tudnia kell! Nomen est omen!
Ekkor intelligensen eltátotta a száját és a következő betűkombinációkat formálta:
-Ööö...khm...
-Késő középkor?-próbálkozott lelkesen a bácsi.
-Ööö...
-És ha azt mondom, jezsuita volt?
-Hááát...
-Apropó jezsuiták. Tudja, hogy a mi egyetemünket....stb.stb.stb.
Itt most egy kevésbé izgalmas rész következne, ezért ezt mellőzöm, majd:
Hősünk (én), tételt húz. Nagyon izgalmas pillanat (dobpergés)...még hat tétel van versenyben, ebből csak egyet nem szeretne kapni...éééés a nagy számok törvénye, valamint a szerencséje alapján...azt kell mondjam...igen, azt húzta. Dekadencia és esztétizmus. Már amikor a tanulmányt olvastam, se értettem, hogy miről szól, vagy szól-e egyáltalán valamiről, bár a bácsi nem is erre volt kiváncsi, inkább olyan dolgokat kérdezett, amiknek semmi köze nem volt a szakirodalomhoz. Természetesen a kérdéseinek felére nem tudtam válaszolni. A könnyebbik része, a hozott szépirodalom elemzése után, a bácsi:
-Annyira sajnálom, hogy nem tudott válaszolni a kérdéseimre! Pedig József Attilát hozott!
-Hát igen.-és magamban azt gondoltam: Ha esetleg olyan kérdéseket tett volna fel, amire a szakirodalomban benne van a válasz, akkor esélyesebb, hogy én is tudok válaszolni. Mindegy. Azért örültem, hogy túl vagyok rajta. :)
A nap mélypontjára körülbelül két órája került sor, amikor elmentem a postára átvenni a "drága kis sz.ig.-em". Nem volt elég, hogy sokáig álltam sorban, de már láttam amikor rámnézett a néne, hogy nem tetszem neki. Én igazán nem értem, hogy a személyazonosság igazolására miért nem jó a diák...hát fényképes...rajta van az aláírásom...mi kell még? Na mindegy. Beletörődtem, hogy vissza kell mennem a koliba, csakhogy tudtam, hogy azt a papírt, amit az okmányirodában adtak, hogy azzal igazoljam magam, míg mincs kész a személyi, utoljára aznap láttam, amikor kaptam. Természetesen elkevertem valahová. Ha valamit nagyon nem akarok elhagyni, azt úgy elrakom, hogy én sem találom meg. Még jó, hogy véletlenül itt van nálam az útlevelem (ami melleseleg októberben lejár), és mikor azzal tértem vissza, megkaptam a levelet. Azért őszintén megvallva, nem volt épp természetes a mosolyom, amikor a néne még csak ki sem nyitotta az útlevelet, meg sem nézte, hogy egyáltalán az enyém-e, csak rápillantott a szép kék borítójára és ennyi. Ezért kellett plusz egy órát utaznom. Ezen a ponton egy kicsit morcos lettem, de kilégzés-belégzés-kilégzés-belégzés...és már le is higgadtam. :) A kép...az valami borzasztó...úgy nézek ki rajta, mint valami zombi...de nézzétek csak meg:
Óóó. Jut eszembe (igazából nem jutott eszembe, de oldalra pillantottam és az ágyamon megláttam az új szerzeményeimet). Könyveket vásároltam. :) A következőket:
Mi újság a kuplerájban?--ez egy antológia, amiben világhírű pajzán történetek vannak egybegyűjtve, többek között olyan nagyoktól, mint Villon, Moupassant, Márquez, Heltai, Csáth, Kuprin stb. stb. Szóval igazi kis gyöngyszem. :)
Eoin Colfer-Artemis Fowl--eléggé fantasy gyanús a regény, tekintve, hogy tündérek vannak benne...azt meg egy kicsit szeretem, szóval nagy baj nem lehet. :)
Alister Crowley-Thot könyve--erről pillanatnyilag annyit tudok, hogy az egyiptomi tarotról van benne szó és, hogy nagyon érdekel. :)
Jajj...de hát mikor lesz időm nekem ezeket elolvasni? Remélem erre a kérdésre a 'nyáron' a válasz.

Egy-két megjegyzés

Megalkottam Syrene-t a zenelejátszót, aki színben és mintában igazodik az oldalhoz, és az ízlésemhez. :)
Előfordulhat, hogy Zí-nek igaza van abban, hogy kiszámítható a névválasztásom. Lényegében mindig mindennek Syrene lesz a neve. A bakancsomnak, a netes dolgaimnak, a pendrive-omnak, az SD kártyámnak, a mobilomnak, ha jeligét kell megadni a vizsgán...szóval tényleg...tényleg igaza lehet. :)
Egy biztos, ha valamit el kell nevezni, az első ami eszembe jut, az a Syrene, ha pedig eszembe jutott valami, miért gondolkodnék további lehetőségeken? :)
Valaki annak idején jól eltalálta számomra ezt a becenevet. Úgy érzem hozzám nőtt, megkedveltem.
Míg el nem felejtem: Zí! Bocs, hogy már megint elrontottam a 'Rendszeres olvasás'-t. Nem értem. A saját fiókomba voltam bejelentkezve, de csak másodszorra regisztrált azzal. Tényleg bocs...nem értek én ezekhez...de te is tudod. :)

Így vagy úgy, de szívdobogtató

Ahogy kizötyögtek a földútról, egyre jobban elfogta a félelem. Az eső türelmetlenül dörömbölt az ultramodern traktor tetején. "Jobb, mintha megáznék. Jobb, mintha megáznék." Ezt hajtogatta mantraszerűen, leginkább azért, hogy magát meggyőzze. Félt a magasságtól, az ülések pedig kb. másfél méterre voltak a drága anyaföldtől, túl a hatalmas kerekeken. A sebességet sem kedvelte, és bár nem mehettek olyan gyorsan, ezek a félelmek megbénították, és összeszorították a gyomrát. Türelmetlenül várta, hogy kiszálljon, hogy remegő lábai alatt a talajt érezze, ne a fémet, és hogy ne csak egy rázkódó kép legyen a világ, amit a szélvédőn keresztül lát. Magában százszor is megfogadta azalatt a tizenöt perc alatt, hogy "Többet ilyet nem!". Mikor végre odaértek az állomáshoz és megállt alatta a traktor, úgy szállt ki, mint akit kilőttek. Az emberek furcsán nézték, de nem érdekelte. Megnyugtatónak találta az esőt, ami néhány perc alatt tincsekbe tapasztotta a haját, a sártengert, amibe figyelmetlenségből akkor lépett bele, amikor a lecsúszni készülő hátizsákját próbálta visszarángatni a vállára, sőt a szelet is, ami miatt összekoccantak időnként a fogai, míg a vonatra várt.

[...]

Már tíz perce állt a sorban, és az csak nem akart haladni. Két burgonyás pogácsa, egy másfél literes ásványvíz, és egy tábla csoki. Erősen elgondolkodott rajta, hogy megéri-e ezekért, de mivel a csokit az öccsének szánta, akivel másnap találkozott, és tudta, hogy nem lesz előtte ideje, hogy vegyen neki valamit, tovább várakozott. Kinyitottak egy másik pénztárt a közelben, így átpártolt oda, közben pedig az öccsére gondolt, hogy milyen jó, hogy már holnap láthatja, hogy milyen kis gézengúz, és mégis mennyire szeretni való. Nemsokára névnapja lesz, ezért a csoki. A többi ajándékot már elrakta a hátizsákjába, de szeretett volna hozzátenni valamilyen édességet is, mert tudta milyen édesszájú. Igen. Ebben határozottan hasonlítottak. És abban is, hogy nem szerettek várni. A türelmetlenség amolyan családi vonás volt náluk. Ha valamit akartak, akkor az azonnal kellett.
Észre sem vette, hogy közben fizetett az előtte álló, és sorra került. A pénztáros kérdése kizökkentette a gondolataiból:
-Milyen a pogácsa?
Reflexből válaszolt, azt ami épp eszébe jutott:
-Ööö...hát nem is tudom...még nem kóstoltam...de remélem finom...
A pénztáros csak nézett rá, és nem tudta eldönteni, hogy a lány hülye, vagy őt nézi annak. Mivel nem volt semmi rendkívüli rajta, az utóbbit hitte el, és dühösen megkérdezte újból:
-Milyen pogácsa?
-Ja! Burgonyás.
Zavarában többet nem tudott mondani, fizetett és amilyen gyorsan csak tudott, távozott. Útközben azon gondolkodott, miért nem figyelt jobban, a pénztáros miért nem kérdezett érthetőbben és miért válaszolt csípőből. Végül arra jutott, hogy minden a pénztáros hibája, elvégre ha nem teszi oda azt az 'a' betűt, ő nem érti félre. Ilyen egyszerű.

[...]

Egész nap feltűnően borult volt az ég, és néha eleredt az eső. Ebben az időben nem volt kedve az állomáshoz sétálni, de mikor felajánlották, hogy elviszik, eszébe jutott a fogadalma, vékony vonallá keskenyült a szája, ráncok szaladtak a homlokára és visszautasította. Mikor már nem halogathatta tovább, elindult a rég ismerős úton. "Nem is olyan borzalmas."-gondolta. És tényleg, mintha az elemek megérezték volna, hogy a szabadban van: a szemerkélő eső elállt, és a nap is előbukkant időnként a felhők közül. Ahogy véget ért a földút és jobbra kanyarodott, egy kutyát vett észre az utca túloldalán. "Nem fog észrevenni. Persze, hogy nem. És nem is harapós. Már máskor is láttam erre kóborolni. Nem fog bántani. Nem kell, hogy féljek." Ahogy ezt végiggondolta a kutya fenyegető ugatással elindult felé.
-Menj innen! -kiáltotta, de az állat hangos morgással tovább közelített.
-Hagyj békén! -kiáltott ismét, de semmi változás.
Pánikba esett és futni kezdett, a kutya pedig utána. Egyik utcából a másikba fordult, de az állat nem maradt le mögötte, inkább még vészjóslóbban ugatott. Kétségbeesetten pásztázta a környéket, hátha meglát valakit, de senki nem volt a közelben. Tudta, hogy nem bírja ki az állomásig ilyen tempóban a hátizsákkal a hátán, és hogy a kutya utol fogja érni. A lelki szemei előtt megjelent e kép, amint az állat a karját, a lábát marcangolja. Ekkor hirtelen megállt, és lendületből megfordult. A kutya meglepetten lassított és elfelejtett ugatni, majd megállt. Néhány pillanat múlva azonban heves morgásba kezdett, de nem mozdult.
-Takarodj! -ordította és belefájdult a torka, de az állat hátrálni kezdett.
Még egyszer kiáltott és dobbantott a lábával. Nem nézett ki erélyesebben, mint egy makrancos kisgyerek, de a kutya lassan elindult arra, amerről jöttek, majd még néhányszor visszanézett, de aztán végleg eltűnt az egyik kanyarban.
Vadul dübörgött a szíve és úgy érezte, mindjárt kiugrik, mintha legalábbis nem lenne elég hely a mellkasában. Ahogy folytatni akarta az útját, már az első lépés után érezte, hogy összeütődnek a térdei, és az a benyomása támadt, hogy kocsonyává váltak az izmai. Eleredt az eső.
Amikor az állomásra ért még mindig kapkodta a levegőt, és nem tudta, hogy a félelemtől, vagy az esőtől, de a hátára tapadt a póló.

Mert nem vagyok képes lekopni

Igen. Most, hogy szünetre vágtam a másik blogom, azt hiszem időszerű lenne egy kis magyarázkodás. Szóval az a helyzet, hogy odaát van egy olyan személy, aki olvas és így nem tudok normális bejegyzéseket írni, mert ködösítenem kell, mert félreérthetően kell fogalmazzak. DE itt majd mostantól ez másképp lesz. :) Oly szókimondó leszek, hogy a végén már nem lesz mit kimondanom. :) Neeem. Őszintén remélem, hogy erre nem kerül sor. Szóval nemsokára elárasztalak benneteket magammal, mert az nekem jó. :)
Öhmm...itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megkérdezzem: hogy tetszem? :) (Tudom, zöld vagyok, meg minden, de valami véleményt esetleg majd...)